Amikor Széchenyi megfogalmazta ezeket az alant idézett szavakat,
talán maga sem gondolta, hogy ilyen hosszú időt kiálló kijelentést tesz.

Akinek nem inge ne vegye magára. De akinek az, az azonnal öltözködjön fel!

Széchenyi: "Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba, vagy komisz emberek ülnek egy bölcs és becsületes nép nyakára, akkor a nép azokat a silány fickókat minél hamarabb a pokol fenekére küldi. De ha egy hitvány kormány huzamosan megmarad a helyén, akkor bizonyos, hogy a nemzetben van a hiba.

      Csak addig hadd maradjak,
      amíg e két gyönyörű csillag ragyog,
      -hisz nézd, Uram : mily csodásan fénylenek!
      Bár tél van mégsem fázom,
      mert beléjük merülve szépséges tűzben égek.
      Legyen fényük fényesebb a napnál,
      tekintetük szerelmet tükröző,
      s ha majd egyszer kihunyni indulnak
      hát enyémektől se legyen kékebb e világ!
      Csak addig hadd maradjak,
      egy pillanattal sem tovább.

Csupán szánalom az,

melyet érzek irántad,

bár haragszom rád,

majd megöl a bánat.

Keserű érzés ez,

mely szívemben

magának könnyen

helyet találhat.

Kereszt alatt




Kereszt alatt álldogálva Rád gondolok,
Meghatottan könnyem törlöm és sóhajtok.
Előtted térdepelek, így imádkozok.

Hozzád szólok, Édes Jézus, hát hallgass meg!
Vétkeimet most felsorolom. Bocsáss meg!
Életem Néked ajándékom, fogadd el!

Szent jelenléted ragyogása töltsön el!
És így érleljen földi létem gyümölcsöt,
melyben Isten jelenléte jelent üdvöt.

Nézem

Nézem a tájat,

látom a fellegeket,

szívemben bánat

keres magának helyet.

Nézem az arcodat,

s két szép szemedet,

hallom a hangodat,

szád sóhajt lehelt.

Szemedben bánat,

Orcádon könny lepereg,

Fejem kebledre hajtom,

mellettem a helyed.

Tengernyi fájdalom

sugárzik arcodon,

ezt olvasom le róla

ó, édes Jézusom.

Mennyit szenvedtél,

még sem keseregtél,

csak némán tűrtél,

világon megkönyörülvén.

Csak vagyok, s nem létezem

nem lett teljes az életem.

Úgy elvagyok, nem élek,

Istenem! Nincs bennem reményed!

A hétköznapok csak úgy telnek,

törvényeid be nem teljesednek.

Öntörvényűen pergetem napjaimat,

s így élem meg pillanataimat.

Talán ha ismerném törvényeidet,

miszerint a világot alkottad,

akkor beteljesíthetném akaratodat,

mely terv szerint létem feléd haladhatna.

Ezen ismeretek hiányában csak vagyok,

s  Isten igazából teljesen nem is létezek,

csak a felületen önmagammal elvagyok,

s értéknélküli állapotomban szenvedek.

Ki anyagilag gazdag,
annak lelke szegényes verem,
mert a földi gazdagság

lelki szegénységen terem.
Buja gazzal teli lélekkel

él az ilyen ember.
Ki e földi világnak csupán

a felszínén evickél,
s félő, hogy egykor ,

mivel hite kicsi még,

elnyeli a sötét éj.

Mert idefigyelj

halandó,

mi itt e földön van:

mind múlandó,
életed értelmét

ne csupán itt keresd!
Bár tudom igyekszel

telerakni zsebed,
s mindig ahol

szórakozhatsz kedvedre,

éppen ott a helyed,
s bár lehetséges

hogy tiszta szíved lehet,
s bensőd nemes

gyümölcsöt teremhet,
mégis az Isten nélküli világ,
olyan mint a sivárság ,
s mint aszály sújtotta táj......

Csak vagyok, s nem létezem

nem lett teljes az életem.

Úgy elvagyok, nem élek,

Istenem! Nincs bennem reményed!

A hétköznapok csak úgy telnek,

nem törvényeid szerint létezek.

Öntörvényűen pergetem napjaimat,

s így élem meg pillanataimat.

Talán ha ismerném törvényeidet,

miszerint a világot alkottad,

akkor beteljesíthetném küldetésemet,

mely terv szerint létem feléd haladhatna.

Ezen ismeretek hiányában csak vagyok,

s  isten igazából teljesen nem is létezem,

csak a felületen önmagammal elvagyok,

s igazi  érték szerinti létet meg nem érhetek.

JÁTSZIK a SZÍVED

Játszik a szíved?

Vagy csak úgy érzem.

Mögöttem a monoton évek,

Előttem egy szikrázó fény,

És én ezt nézem.

Átizzadom az éjszakát,

S mint tüzes vason a kalapács,

Szívem a helyén úgy kalapál.

Torkomban ezeréves szárazság,

Ujjaimban merevgörcs,

Testem feszült, de arcom tündököl.

Ébred a lelkem, dolgozik a szívem,

Tisztulnak a gondolataim.

Kirajzolódik egy test, mely előttem lebeg.

Kérem az égi áldást, add nekem őt,

Add, hogy megérintsem,

Add, hogy velem legyen,

Velem a levegőben, velem a létben,

Velem egész életemben.

Rügyezik már a májusfa

El mennyi titkot árulna?

Míg egészen kitárulna

Majd a múlásba zárulna…

Úgy vágyom én a májusra

Színpompás virágárusra

Csodára, bűvös mágusra

Szemeidre az árgusra…

Aranyesőben fürdeni

Orgonát eléd küldeni

Bódult illatába veszni

Májusfával csak rügyezni…

Nyuszi és az ecset

Nyuszi Koma szalad, rohan,

Ecset kéne mihamarabb.

Itt van az festés szezonja,

De nincs egy ecset sem a boltban.

Hova menjen, kitől kérjen?

Már ott látom a faluvégen.

Ott legel a Ráró Paci,

A farkadból adsz egy picit?

Persze vigyed Nyuszi Koma,

Legyen ebből ecset még ma!

Lófarokból, mire est lett,

El is készült az ’ecset szett’.

Piros festék, zöld és sárga,

Került fel a sok tojásra.

Szorgos nyusz-musz egész éjjel

Pingálta, de semmit nem szórt széjjel!

ÉGETT a SZÍVEM

Égett a szívem eddig is,

De most, mint mikor rőzsét dobnak a napba,

Úgy lángolok színaranyba,

Úgy hallom millió perc vagy év után,

Lassan kialszik már, fogd a rőzsét, dobd rám!

Fogd kezeddel kezem, melegíts már,

Mezőket, erdőt, a hegyet, a holdat,a kék eget,

Szeress minket gyönyörű szíveddel,

Simogass apró ujjaiddal,

Ölelj tüzes testeddel, nézzél szerető szemeddel.

Fáj, hogy nem érhetek hozzád,

S fáj nagyon, hogy arcodban arcom ég már.

Felejthetetlen emlék,

mely szívemben él,

mintha ma lenne,

most is  e képet látom én:

felém  mosolyogva ,

lassan közeledtél. 

Kedves pillantásod

rögtön rabul ejtett,

beléd szerettem,

s azóta sem eresztett,

ám egy sötét veremnek

mélyére  temetett.

Úgy tartasz fogva,

mint pók a zsákmányát,

ki ragadós hálóját

szorgosan szövi,

s ezt igen gonosz  

fondorlattal teszi.

A szerelem a háló,

mely engem nem ereszthet,

mély kút az, melybe

mindig jobban  beleesek,

s annak alján csücsülök,

 mint a legüresebb vödör.

Fekete macska szalad az éjben,

zöld szempár villog a sötétben,

zsákmányára gyilkos módon támad,

ki karma közé akad, könnyen ráfázhat.

Szaladj egérke, rohanj a sarokba,

menekülj végre, ne legyél ostoba!

Ha nem futsz elég gyorsan,

végül nagyon pórul járhatsz.

Vedd tudomásul ,

itt  csakis a macska  az Úr,

ki akár cicalány is lehet,

léted csakis tőle függhet...

Ha álmodom , közel vagy,

ha fennt vagyok, távol vagy.

Ha kimondom : szeretlek,

elhallgatok, megijedek.

Megrémülök hangomtól,

elriadok bátorságomtól,

mert a félelem bennem él:

szerelmünk véget ér!

A kimondott szónak

nyomatéka van,

az érzelemnek félő, ha

kimondják vége van.

Vakmerőnek lenni

nem bátorságra vall,

ám meggondolatlanság,

s nagy ostobaság.

Ha némán szeretünk,

s azt nem hangoztatjuk,

bölcsebben cselekszünk,

s boldogok maradunk.

Ha hajnalban felkelek,

s szemem kinyitom,

pislantok, s ásítok,

s a napra kacsintok.

Kinyitom a fülem,

hallgatom a zenét,

mely odakinntről jön:

a madarak énekét.

Gyorsan felkelek,

az ablakhoz megyek,

kitárom szárnyait,

nézem: mi van odakinnt?

Ha tetszik, amit látok,

 lám felbátorodom,

az udvarra rohanok,

így kezdem a  napom.

Egész nap dolgozom,

ha lehet, mosolygok,

ha nem lehet, akkor

szomorú e napom.

Egy hely ahol látszat a világ..

Egy hely ahol színházat csinál..
hely ahol semmi sem az, aminek látszik,
és mindenki csak szerepet játszik,
mert a száj igent szól, de a szívek nemre dobban,
és a gyufa lángja vad erdőtűzként lobban,
s ha elégett, szenesen összeroggyan.

Egy hely ahol színházat csinálnak,
ahol már a körhinta is visszafelé forog,
ahol már a láncon sincsen horog,
hogy biztosan kiess,
majd a földön ülve kábán less,
és látszólag az egészen csak nevess.

VOLT EGYSZER EGY TRIANONUNK.

Igen, a nép ölt, kényszerből, s tudatlanul,
akár magyar volt, akár szlovák vagy román.
Szurony szaladt békét vágyó szívükbe,
s a vér túlömlött az Óperencián.

Trianon jött. A gőgnyugalmú angol,
s szellemesen pökhendi francia.
Cimboráik magyar földdel fizettek
nekik, préda volt más országa, és haza.

Ki más nép földjét elveszi, az rabló,
ha némelyeknek túl nyers is e szó,
s cigányútra visz diplomatapezsgőt,
s fanyalog rajta a finomkodó Uri nép.

 Álmomban repülök,

vagy éppen zuhanok,

van hogy menekülök,

vagy vonaton utazok.

Valóság: ha repülőn ülök,

lehet hogy lezuhanok,

reszketek : huzat van,

rettegek: a gépen kalóz van.

Valóság vagy álom?

Vajon melyik melyik?

Válaszd az egyiket,

néked kedvesebbiket!

Egyszer fen jártam az égen,
lehet, hogy álmodtam éppen,
de ott sétáltam a felhők felett,
kergettem az időt, ő meg nevetett.

Láttam a várost, oly aprócska volt,
úgy nyüzsgött, mint felbolydult hangyaboly,
cikáztak a fények, mindenki sietett,
nem látták az égen, az árva gyereket.

Egyedül voltam, csak a szél karolt belém,
küldte a tavasz illatát felém,
egyre feljebb és feljebb jutottam,
a csillagok között, anyám hangját hallottam.

Arca ott fénylett, messze, távol,
angyalkarzaton ült, mesélt a halálról,
hogy félteni csak azt kell, ki ideát maradt,
odaát csak jóság van, nincsen harag.

szemed pillantása rebben,

s pásztázza testem önfledten,

kezed kezemhez ér...

Halk szavakat súgsz fülembe még,

szívem lángja  örökké érted ég

s míg dobban , mindig csak  tiéd.

Szempillám lecsukom,

kezem feléd nyújtom,

s te kedveszegetlen

hajtod fejed ölembe.

Boldog arcvonásod,

rezgő szempillantásod,

kedves sóhajtásod

lágy dallamot zeng.

Még most is fülemben

cseng e kedves zörej,

mint kőre esett pénz,

úgy csendül fel e zene.

Szívemet dobbanni

hallod, elhallgattatni

még te sem tudod:

"Szeretlek!"-zengi.

Csak néked dalol,

zenéje hozzád szól:

szeretlek, míg élek,

s benned remélek.

Egyetlen vagy,

kit örökké imádok,

kinek nyomában

nem hiába járok.

Mennyi Minden üresség van.

Arcával a mélybe néz most a tél,
Meglebbenti haját, csendesen Surányi a szél,
Mennyi dolog, és vége van a végtelennek,
Mennyi minden van még, mielőtt eltemetnek.

Mennyi idő, mennyi álom,
Mennyi minden, de hol az én világom.
Mennyi dolog, mennyi szerelem,
Mennyi minden, mennyi félelem.

Mögötted egy hang szól, ne tovább,
Ölelj át még egyszer, add nekem az utolsó éjszakát,
Megannyi árny, tovatűnt sóhajok,
Az ítélet helyett az ellopott napok.

Húsvéti tojás ének.

Tyúk anyócska kipottyantott
sárga szalmájára.
Gazdasszonykajának a kis tyúktól
ezt várta. Pont ezt várta.

Potty. Potty. Potty, potty.
Kit. Kot. Kotkodá.
Engem kedves tarkatollas
tyúk anyócskám alkotott.

Később megjött az ecset.
Nem sokáig fecsegett.
Leánykézből szép pirossal
nekem adott, de kedveskedett.

Potty. Potty. Potty, potty, potty.
Kit. Kot. Kotkodá.
Engem kedves tarkatollas
tyúk anyócska alkotott.

Került reám színes tulipán.

Itt a tavasz...

Hajnali harmat
könnycsepp egy ágon
búcsúzik a tél

már csendes eső
mossa a fákat,
jön, a tavasz

Talán válaszom ennyi lehetne..:MOZES. A Második Eljövetel….

Egyre csak forognak az őrült örvények...
A sólyom nem hallja a solymász szavát.
A lét szétesik, a középpont összeroppan,
s anarchiába süllyedő most a világunk.
Vérfolyam hömpölyög, míg az ártatlanság
szentség-gét aljas kezek fojtják vízbe.
Hitét veszti mind, kit tiszta, ám a legaljasabbak
vad, szenvedélyes áhítatba alámerülőnek.

Valami nagy változás közeledik…
Biztosan a Második Eljövetel közeledik.

Húsvétkor van, a kovásztalan kenyerek
ünnepe. Jézus akkor lett a keresztre
feszítve. Hirdette az Isten igéjét,
de beszédét nem hitte a hitetlen nép.

Olajfák hegyén tanította a népet,
amit a papság nagyon rossz szemmel nézett.
Találtak egy embert, ki elárulta Őt
S harminc ezüst pénzért prédának dobta Őt.

Keresztre feszítették, vére kiomlott,
de harmadik napon Jézus feltámadott.
Húsvét hétfőjén emlékét ünnepeljük,
és Őt áldozati bárányként tiszteljük.

FOHÁSZ EGY LÁNYHOZ.


Térdre borulok előtted,
bármi jöjjön ezek után.
Tudom láncomat te fűzted,
én élem, és napjaim nap után
csak űzöm néma harcomat
megbolondult világokkal.
Nincs jussom, és nincs kincsem,
s torkomon is csak némán dalol,
mely életre kel a zúgó létemmel.

Nem vagyok, csak kivetett hal,
tőled kapott szenvedéssel.

Ismét eljött a versenyzés ideje :))

A 2010/3. számú verseny témája a "Húsvét".

Ebben a témában nevezhetitek be maximum 20 soros verseteket 2010. április 10. (szombat) 20 óráig.

Ez alkalommal bármilyen rímet használhattok versetekben, csak minden verssor 12 szótagból álljon pontosan!

Most is ehhez a bejegyzéshez kell betennetek a nevezni kívánt verseket, mint eddig minden verseny alkalmával!

Má

Nem remélek,

kissé félek.

Mi lesz velem,

ha meghalok?

Hova jutok?

Ha még élek,

vajon meddig

maradok?

Szilánk szúródott szívembe,

mikor először megláttalak,

s azóta vérzik egyfolytában,

mint sebzett madárnak szárnya,

mellyel sohatöbbé nem szállhat.

Szilánk szúródott szemembe,

s szívem nagyot dobbant ,

mikor először megpillantottam

kecses karcsú, kedves alakodat,

s  láttam először édes mosolyodat....

Mögötted ülve pár sorral hátrébb

figyeltem az órákon  mozdulataidat,

néztem ahogy érdeklődve könyökölsz,

irigyeltem mástól gyémánt mosolyodat,

mert féltem: tőlem eltiltod ajándékodat.

Emlékül

Ha gyöngyöző szemednek

könnye hull,

Ha vérző szívednek egyetlen

írja a múlt,

Ha öszülő halántékkal gondolsz

e könyvre,

Ha már szívedbe zártad

emlékét örökre,

Ha a múlt kezedben

porlad szét,

Ha a mulandó évek emléke

egyetlen kép,

Akkor lapozd fel emléked

egy kis szeletét:

E könyvet; fiatalságod

szeretetét!

Emberré lettünk, de meddig?

Valamikor hajdanán,

az emberiség hajnalán,

majomforma volt a lényünk,

a természettől nagyon féltünk.

Ijedeztünk tűztől és villámtól,

a vadaktól és minden mástól.

Megettünk mi növényt, vadat,

sekély vízből sok-sok halat.

Halevéstől gyorsabb lett a fejlődésünk.

Agyunk megnőtt, s földre jöttünk.

Lábra kaptunk, földön jártunk,

egyre egyenesebb lett a hátunk.

Bezzeg azok kik a fákon másztak,

növényt ettek és nem haladtak.

Tavaszi zápor.

Érrózsák között
véred halkan szitáló
tavaszi zápor.

Talán az én Tavaszom….

1.

Vízcsepp iramlik harmatlábakon,
jégtáblák között rohan,
egy pillanat, még fogoly,
aztán feltárul a jég cellája.

Kifut a partra, be a mély földbe,
hogy életet fakasszon,
egy tölgyfa itala lesz,
melyen már milliónyi rügy ragyog.

Alatta langyos szellő fújdogál,
lehelete fűt ébreszt,
kopottas foltok nyomán
már egy végtelen tengernyi zöldell.

Örök a nóta, mit madár dalol,
hangja rezeg a légben,
a dal a mélybe hatol,
kicsi s nagy, természet bennük ébred.

 
Fél évszázad mondom újra és újra,
út, melynek ma még végtelen a hossza.
Rohanó idő, s én őt követem,
mert szüntelen hajt, és nem ad kegyelmet!
Hol jobbra, hol balra lök, de menni kell,
pedig megkövült bennem az egyenes.
Nem ismer határt és elveti a célt,
rombol, barázdát húz, majd múltat idéz.
És én, keresem az ott hagyott erényt,
miközben megfakul bennem a remény.
Fél évszázad, elhagyott élet szakasz,
ha kimondom eltűnik egy perc alatt.
Ligeti lombok ága rügyre fakad,
futó időben egy, egy ág leszakad.

Talán felesleges kérnem.

Vers, ami miattad él még,
szó, amely rólad beszél,
s a mögöttes gondolatom,
mely percenként fojtogat.

S keserves percek sora,
mikor az észnek már nincs szava.
Dominál most a szívtépő fájdalom,
könnyek lefolynak az arcomon.

Egy vágyam van már, hogy szeress,
bár tudom remélni is talán felesleges.

Egy Nő két arca

Álom-álom boldog édes álom,

visszaviszel a nem is oly régmúltba.

Sok szép emlék, csodás érzés,

köszön nekem onnan vissza.

Szép volt életemnek e röpke perce.

A nap is szebben ragyogott az égen,

sugárzása betöltötte a fájó lelkemet.

S ajándék volt ha kezed megérintett.

Mikor halkan cirógatni kezdtél,

szenvedélyesen magadhoz öleltél,

lágyan érzelmektől fűtve kedvesen,

szeretlek mondtad suttogva, csendesen.

Életemnek ezek voltak legszebb percei.

Ragyogjatok, mint a Nap,

Éjjel meg, miként a Sarkcsillag!

Akkor legyetek kedvesek, legszebbek,

Midőn, ha nőnapkor jönnek, köszöntenek.

Mert mi férfiak ezt soha még nem feledtük,

Szépségetekhez mérten mindig megünnepeltük.

Kívánjunk hát szeretetben igen gazdag nőnapot,

Ezzel együtt meg kellemes tavaszi szép évszakot!

De, ha netalán ma vétkeznénk,

Ítélkezzetek holnap, ha kérhetnénk!

Mert benneteket feltétlenül szeretünk,

Egyedül csak lényegtelen lények lehetünk!

Egy verscsokor Nőnapra..

Átnyújtok most egy szerény virágcsokrot,
Szépséges hölgyeknek, édes lányoknak.
Köszönöm hűségeteket, szerelmeteket,
Köszönöm nektek Anyák az életet.
Kívánok nyugalmat, boldogságot,
Ragyogjátok be ezt a szép világot..

Ragyogjatok mind, mint a Nap,

Éjjel meg, miként a Sarkcsillag!

Akkor legyetek kedvesek, legszebbek,

Midőn, ha nőnapkor jönnek, köszöntenek.

Mert mi férfiak ezt soha még nem feledtük,

Szépségetekhez mérten mindig megünnepeltük.

Kívánjunk hát szeretetben igen gazdag nőnapot,

Ezzel együtt meg kellemes tavaszi szép évszakot!

De, ha netalán ma vétkeznénk,

Ítélkezzetek holnap, ha kérhetnénk!

Mert benneteket feltétlenül szeretünk,

Egyedül csak lényegtelen lények lehetünk!

Csak Te

Nyugodni hajtom fejem öledbe,
Őszinte, simogató szavad,

Nap, mint nap fogva tart.

A világ mit érne Nélküled?
Pusztaság lenne, lélektelen üreg.

Ragyogás, fény minden Tőled ered,

Amikor rám nevet csillogón szemed.

           Élet

Nagyon sok boldogságot kívánok Nektek

Őszek, és fiatalok!
Nap nem melegíthet úgy, mint kedves mosolyotok.
A szépség, a kacagás, az élet, mind tőletek ered,
Pataknak friss vize, amit a vándor annyira szeret.

Verseny eredmények

"Szerelem"

témában:

1. helyezett:

Kiss Edina

A zsűri tagjainak véleménye megoszlott a helyezéseket illetőleg, s a pontszámok vég összesítése ezt az elképesztő eredményt hozta, hogy

2. helyezettek:

Borsos Éva

K. Sylvia

Szemendei Ágnes

György Emőke

Szabó Rita

Kosináné Madai Katalin

Czuppon Zoltán

Gratulálunk!

Egy csokor. Neked, gondolatban, álmaimból.

Ezen a mesés éjjelen az álomba szenderült kerti tó vizét egyetlen egy szellő sem borzolta. A Hold fényesen ragyogott. Mint mindig, csillag ösvényeken pihentette szépséges tekintetét. Te és én egymás kezét fogva mentünk a boldogság kertjébe. Tekinteted kerestem.
Megvallom, féltem a tekinteted. Féltem, hogy majd egyszer a holdfényben sem ragyognak benne a csillagok. Féltő gondoskodásommal nem érinthetem többé.  Szárnyat bont a lélekmadár, s te elrepülsz vele.

Életem nem reménytelen,

mert itt vagy velem Istenem.

Mellettem állsz , s fogod kezem,

utam egyengeted szüntelen.

Benned hiszek, s abban bízom,

ha hozzád szólok, válaszolsz,

kéréseim mind meghallod,

s létem befolyásolod.

Hálatelt szívvel gondolok rád,

Hű imámmal fordulok hozzád,

Oltárod előtt térdepelek,

lehunyom szemem: Tiéd leszek.

Lezárt  pillantásom alatt a kép:

testem oltárod előtt hever

gyertyák között hasra fekve

szent ruhába felöltözve.....

              Vallomás az  ISTENINŐNEK

             Szeretnék könnycsepp lenni,

      szemedben megszületni,

      végigfolyni arcodon s

           meghalni az ajkadon!   

Szeretnék szél lenni,

arcodat simogatni,

hajadba belekapni,

ajkadat csókolgatni!

Szeretnék víz lenni,

testedet érinteni,

kezedbe hanyatlani,

arcodon megpihenni!

Szeretnék nap lenni,

egy napodat végignézni,

nappalodat világítani,

szívedet felmelegíteni!

Emőke helyett tettem fel, meret neki nem sikerült...

György Emőke

Ime a nő!

Ó mily csodálatos,
Hogy bordátokból egykor kiváltunk
Akár születendő csecsemő hagyja el az anyaméhet
Ujjongva alleluját kiáltunk
Dicsőítsd az eget!

Ó mily gyönyörűség,
Ádámnak társa, neve lett Éva
Gonoszul körbefonta bájával az első férfit máris
Nem volt magány a paradicsomba
Vele jött a bűn is

Ó mily kevés lennél,
Hím egyed, ha az édes teremtmény
Nőként nem jött volna szépségével létre hódolatodra
Csak neked, mint varázslatos eszmény
Férfias jobbodra

Ó mily nagy, fenséges,
Szemed tőle köddel szőtt, káprázat
Mert az ő látványa tüzes vágyaidat testesíti meg
Minden benne van gőg és alázat
Anyád, szajhád egyben

Ó mily páratlan kincs,
Rejlik őbenne titok és rejtély
Mezitelen, pőre testével a kéj országába visz el
Létével aranyló a kökény éj
Erre hazudd - nem kell!

VALAMI AZÉRT VAN, MERT VAN, BIZTONSÁGÉRZETEM

Leköt az élet,
hogy egyenes mederben
gondosan tereljem,
s már meg sem látlak téged,
amint két pilla rebben
rám szegezetten.

Csak önző én vagyok,
akit a csillagok
vezetnek útijaikon,
de majd lesznek holnapok,
s amit tőled kapok,
megnyugtat, tudván, hogy a tied vagyok.

Kispatak

Szeleburdi kispatak,

árkon-bokron átszalad.

kergeti a falevelet,

mely vele együtt tekereg.

Cikázik Ő jobbra-balra,

csörgedezve és rohanva.

Lezúdul a magas hegyről,

síkvidéken megcsendesül.

Lent az alföldi messzeségben,

a sok érből nagy folyó lesz.

Lassan hömpölyög már tova,

medrében sok fürge hallal.

Szélesedik és megdagad,

a tenger felé vígan halad,

Vízhátára hajókat vesz,

embert, terhet majd partra tesz.

Végül a tengert is eléri,

vele folyamát egyesíti.

A 2010/2 számú "Szerelem" témájú versenyre nevezett verseket megnézte egy magyar tanárnő is, aki ezt az értékelést adta a versekről:

.
Kiss Edina: A legjobban szerkesztett vers, tartalmilag is jó.

Borsos Éva: Az önrímek ebben a versben a legjobbak.

Szabó Rita: Egész jó vers, vannak azonban szakaszok, melyben a 3-4 sor erőltetett.

György Emőke: Tetszenek a rövid, gördülékeny sorok, jó a tempója, de az utolsó versszak tartalmilag nem jó.

Czuppon Zoltán: szomorú, komor, de a feladatnak megfelelő, jó vers.

Verseny eredmények

"Árnyék és fény"

témában:

1. helyezett:

Kiss Edina

2. helyezettek:

Babinszki Tamás,

Szemendei Ágnes,

Bakkné Szentesi Csilla

3. helyezettek:

Kosináné Magdai Katalin,

Zsolnainé Maglóczky Tímea,

György Emőke,

Ágota László

Nagyon örülünk, hogy ennyien résztvettetek a versenyen!

Csodás alkotások születtek, büszkék lehettek magatokra és mi is büszkék vagyunk rátok!

Csak Te

Nyugodni hajtom fejem öledbe,
Őszinte, simogató szavad,

Nap, mint nap fogva tart.

A világ mit érne Nélküled?
Pusztaság lenne, lélektelen üreg.

Ragyogás, fény minden Tőled ered,

Amikor rám nevet csillogón szemed.

           Élet

Nagyon sok boldogságot kívánok Nektek

Őszek, és fiatalok!
Nap nem melegíthet úgy, mint kedves mosolyotok.
A szépség, a kacagás, az élet, mind tőletek ered,
Pataknak friss vize, amit a vándor annyira szeret.

Jelenből jövő,

Múltból jelen.

Mi sül ki ebből?

Az sejtelem.

Csupa rejtelem,

s titok az élet.

Hoz magával

 nehézséget,

s  szépséget.

Múlandóság közepette

gondolj az Örökre:

nincs vége soha!

Folytonosan tart.

Átlépünk a végtelenbe.

Utóbbi létünk

legfőbb értelme.

Egy verscsokor Nőnapra..

Átnyújtok most egy szerény virágcsokrot,
Szépséges hölgyeknek, édes lányoknak.
Köszönöm hűségeteket, szerelmeteket,
Köszönöm nektek Anyák az életet.
Kívánok nyugalmat, boldogságot,
Ragyogjátok be ezt a szép világot..

Játék a szavakkal

Egy gondolat bánt engemet,

Hogy verset írni nem merek.

Pedig bizony megtehetném,

Ha a rímeket szeretném.

Eszembe jut sok gondolat,

két-három sor pár perc alatt.

Leírom ezt nagyon gyorsan,

majd eltöltöm a portálra.

Néhány sorral egy oszlopban,

vers ez talán, vagy csak próza?

Vagy egyik sem, ép csak spongya,

mert nincs néki mondandója.

Ki olvassa az csak mereng,

minek írtam egyveleget?

Verset írok, ha majd tudok,

de addig inkább csak hallgatok.

Szívem  sajog,

fejem fáj,

arcom piros,

láz tör rám.

Torkom fáj még,

szédülök,

nem bírok állni,

így leülök.

Hát beteg lettem,

nem menekülök.

Orvos vizsgált,

gyógyszert írt,

egész listát,

sok tablettát.

Mind kiváltom,

s úgy találom,

van remény.

Mind megeszem,

s már nem ülök,

hanem  felépülök.

A jós a jövőt kutatja,

tarot-ból kirakja:

vajon mit hoz a jövő?

S az ostoba hallgatja.

A buta ember elhiszi,

hogy a kártya jelzi

biztosan: mit várhat,

s azt is , ha sújtja bánat.

Botorság a hókuszpókuszban

hinni, bolondság a megoldást

így keresni. Inkább önmagadban

keresd a kiutat, s éld világodat!

Nem szeretem az irigységet,

ha becsapnak végleg,

ha a szemembe hazudnak,

ha a porban megtipornak.

 Napsütésben sétálni,
 közben mélázni,,
 az eget kémlelni
     szeretek én.

 Tavaszi zsongásban,

 virágok lehelte illatárban,

 madárdalban nyönyörködni

     szeretek én.

Szemeidben elmélyedni,

mit mondasz azon elmerengni,

bársonyos hangod hallani

     szeretem én.

Ha karjaid átölelnek,

ha ajkaid arcomon érintenek,

ha tested melegíti testemet

     szeretem én.

Ha biztosan tudom : kedvelsz

s lelked megérini lelkemet,

ha sorsunk eggyé válik,

 mindezt szeretem én.

Tavaszi fénysugár ,

a szellő sóhaja,

ezernyi csoda vár,

a Kikelet szava.

A tél elmúlt tán,

a tavasz itt virít,

a nyár utána  eljön ,bár,

az ősz követi lépteit.

Így telik el az év,

hoz sok örömet,  bánatot,

s adja meg nekem az ég:

maradjon ez az  idilli állapot.

Emlékeim ködfátyolában

építem jelenemet,

a jövő számomra

rejt rengeteg sejtlelmet.

Egészséges értékrendre

alapozom az életemet,

hétköznapok világában

vívom nehéz küzdelmemet.

Poros útnak kecses pillangói,
Átjárja testemet, a boldogságot hozó fehér angyal.
Beteg szívem lelkes hódítói,
Belém száll az ördög és nyughatatlan vágyat ölt a hajlam.

Tépjetek le rólam minden ruhát,
Elolthatatlanul vörös tűzben, izzik, lángol most az éj.
Váljon játékunk részévé az ágy,
Mint éhes vadmacskák az elejtett vadat, úgy tépjetek szét.

Töröld le bőröddel izzadó testemet,
És csókolj, csókolj minden hol!
Vadestén legyél te is állat, kegyetlen,
És karmolj, harapj, dorombolj!

Ha téged keresnélek,

vajon kire lelnék?

Ha téged nem talállak,

nem kell nékem más sem.

Egyetlen vagy a világban,

kivel együtt élhetnék

örök boldogságban.... 

Létezésem csöndjében

magyányosan merengek

a múlton, s töprengek.

A jelen szövött hálójában

vergődve kesergek,

keresem a kiutat,

s megtalálom a jövőt.

       Kedves

 gyermekarcok,

        édes

göndör fürtök,

de nagyon örültök,

ha hozzátok jövök.

Víg dalt énekeltek,

köbe szaladgáltok,

vidáman nevettek,

s kaptok ajándékot.

Drága gyémántok

vagytok, s laktok

      szívemben,

s féltett kincsként

őrizlek benneteket

az örök végtelenben. 

Életem reménytelen.

Tovább így nem létezem.

Ilyen kietlenségben,

érték nélküliségben.

E világ romlásnak indult,

lelkem ezen felindult.

az érzések mind kivesztek,

az értékek is elvesztek.

A barátság ma már nem számít.

A szeretet lángja sem világít.

Ennek a világnak nincs jövője,

értelmét  nem látom egyenlőre.

TALÁN TINÉDZSER KORUNK UTÁN…


Idővel a hullám
sík vízén feszül,
s a végtelen térben
lassan elvegyül,
s megszűnik léte.
Talán a tájba olvad,
halvány emléke
dereng majd csupán.
Majd lassan elenyész,
ám tükre nyomán
új világ születik
várva a falat,
amely idővel
véges pillanatként

Terjed majd tovább,
de fészke egyre mostohább.

Földnek forgása,

napok pergése.

Nyár pompázása,

tél kietlensége.

Egymást váltsátok,

meg sose bánjátok.

Nyiló virágok

vidám világot

szimbolizáltok.

Elmúlik a világ,

eltelnek az évek.

Mind megöregszünk,

s igaz vének leszünk.

Sivár puszta lét van,

a természet halott,

nincs igaz érték,

a szeretet megfagyott.

Apró fény vagyok az éjben.

Világítok a sötétben,

az időtlenség végtlenjében.

Pirinyó porszemként úszom

a kozmosz tengerében.

Keresem helyemet,

melyet nem lelek.

Félő:  végleg elkeveredek.

Elsárgult levelek
avarként hevernek
a fák tövében, 
park szegletében.
Némán ülök  a padon,
Élvezem a nyugalmat,
mit nekem  halandónak
a természet  visszaadhat.

A jövő emléke járja át testem,
Repültem, de a földre estem.
Angyalként szárnyaltunk, Te és én,
Vígan lógattuk lábunk a világ peremén.
Csak mi ketten,
Rosszalló tekintetek nélkül,
Egy szív két testben,
Neked adom emlékül.
Olvasd fel, ha nem találsz,
Ha egy nap társ nélkül szállsz.
Gyere le értem, szárnyaid add kölcsön,
Siess, az ébresztő fel ne költsön.
S ha itt lent, a rosszban, mocsokban,
Megfosztanak szárnyadtól, csalódsz, elmerülsz a koszban.
Ne szomorkodj, akkor leszel ébren,
Rám találsz majd, kint a téren.

A jövő emléke járja át testem,
Repültem, de a földre estem.
Angyalként szárnyaltunk, Te és én,
Vígan lógattuk lábunk a világ peremén.
Csak mi ketten,
Rosszalló tekintetek nélkül,
Egy szív két testben,
Neked adom emlékül.
Olvasd fel, ha nem találsz,
Ha egy nap társ nélkül szállsz.
Gyere le értem, szárnyaid add kölcsön,
Siess, az ébresztő fel ne költsön.
S ha itt lent, a rosszban, mocsokban,
Megfosztanak szárnyadtól, csalódsz, elmerülsz a koszban.
Ne szomorkodj, akkor leszel ébren,
Rám találsz majd, kint a téren.

A jövő emléke járja át testem,
Repültem, de a földre estem.
Angyalként szárnyaltunk, Te és én,
Vígan lógattuk lábunk a világ peremén.
Csak mi ketten,
Rosszalló tekintetek nélkül,
Egy szív két testben,
Neked adom emlékül.
Olvasd fel, ha nem találsz,
Ha egy nap társ nélkül szállsz.
Gyere le értem, szárnyaid add kölcsön,
Siess, az ébresztő fel ne költsön.
S ha itt lent, a rosszban, mocsokban,
Megfosztanak szárnyadtól, csalódsz, elmerülsz a koszban.
Ne szomorkodj, akkor leszel ébren,
Rám találsz majd, kint a téren.

Gyári gépek monoton hangja
Zúg fejem érces kövén.
Lánctalpak törik a betont
Acél telek ködén.

Minden éjszaka sötét,
Minden gép fémhideg!
Istenem el jön e a nő
Aki emberré tehet?

Fagyott Nap hasít át,
A felhők bőrén.
Szürke idők láncra vernek,
Rideg szemeimben a remény lángja ég.
Fekete arcú bányák mélyén
Magam vagyok.
Nedves szikla ágyaimban
Az életről álmodok.

Minden éjszaka sötét,
Minden gép fémhideg!
Istenem el jön e a nő,
Aki emberré tehet?

Hegyek roskadozó gyomrában
Mások aranyát keresem.

Szavakat festek a számmal,
Ó, rád kenem álmaim
Nevedet írnám az égre,
Ha lennének szárnyaim,
Magas láz űz messze tőled,
S mégis te vagy a gyógyír,
Vallomásokat köhögök fel,
S várom, hogy csókjaiddal gyógyíts,
Lángfelhők borítják lelkem színét,
A tűzmadár rakott fészket a szívem mélyén,
Egyetlen tojás mit ott hagyott,
S a kikelt fióka vágyaimmal táplálkozott,

Forró fejjel, forró vérrel,
Kívánlak téged minden éjjel.
Álmaimban messze szállok,
Ágyaimban veled hálok.

Indul a menet!
Merre vigyelek?
A váltó, a fék, a gáz,
Ha leesel, rosszul jársz.
Csinos kurvák, stoppos lányok,
Kocsmafüst és alkohol.
Erő a karban, a motorban,
Mindenkinek csak egy dolga van,
Húzni a gázt, húzni a gázt, húzni a gázt,
Húzni a gázt, húzni a gázt!

Az idő megállt csak a kerék forog,
Ha rád verik a balhét letagadod!
Előzni kell ez így megy ma már,
és húzni a gázt, húzni a gázt,
húzni a gázt, húzni a gázt, húzni a gázt!

ref:
Sebesség mámor,
Soha se gyógyulok
ki a lázból!

Nem szeretlek!
Nem szeretem,
Ahogy jársz és ahogy kelsz
Ahogy bájosan felnevetsz
Nem szeretem arcod finom vonásait
Igéző csábos pillantásaid
Nem szeretem mikor hozzám szólsz
Vagy mosolyogsz
Nem szeretem mikor bolond vagy
És tűzről pattant
Nem szeretem mikor megérintesz
És ölelve köszöntesz
Nem szeretem mikor megtalál két szemed
Nem szeretem
Mert nem szeretsz!

Elindulok, ma senki se állíthat meg
Szerelmemért megyek, és magammal viszem.
Vészesen fogy az idő,
Város, ad ki nekem Őt,
Ne bújtasd tovább romos falaid között.
Messzi földről vágtattam vadul
A magyar Sodómába,
Nem volt lovam csak szívem hozott
Egyénem táltos paripája.
Tivornya esték nagy királya
Fölötte leng bíborfény koronája.
Szennyes gyomrod mélyén
Keresek egy igazgyöngyöt.
Ne húzd tovább az időt,
Város ad ki nekem Őt,
Ad ki nekem Őt.

Holtak csókja,

Angyalok szárnya,
Fekete éjszaka
Sötét árnya,
Harangok hangja,
Ünnepeltek napja,
Elkísérnek végső utamra.

Ébred egy álom,
Feloldozásom várom,
Azt a percet,
Mikor minden kín véget érhet.

A meleg hajnali napfény
Megérinti, kihűlt testemet.
Felkészítem egy hosszú útra,
Megviselt fényes lelkemet.

Átkok börtöne nem tartja,
Többé sohase fogságba.
Láncait ledobva végre szabad,
Könnyedén száll az égen, akárcsak a madarak.

Véres kés és virágkoszorúk,
Most indulnom kell, nem búcsúzok.

Ma is belőtted magad, ma ismét jó volt.

Ma se láttad a Napot, és nem érdekelt a Hold.

Ma is magasra szálltál, ma is messze vagy.

Ma se tudom merre jársz, és hogy, hogy érzed magad.

Talán jobb lett volna, ha ott hagylak, akkor,

És nem törődöm veled.

Most nem kéne kocsikáznom se hajnalig,

Hogy téged keresselek.

Ezerszer eljátszottuk már ezt, ezerszer úgy unom,

Hogy egy buta picsát

Kell ültetnem a kocsimba minden hajnalon.

Tudom én is, szar az élet, hisz én is ebben vagyok,

De ha most feladnám,

Később hogy hihetném, hogy várnak még szebb napok.

Ahogy akarod...

Ha akarod,

Én leszek, vágyaid villamosa.

A víz, amely a partot mossa.

A nép kenyere.

A templom egere.

A naptár.

A méhnek, a kaptár.

A tűznek tava.

Az igazság kimondott szava.

Tavasszal: Én leszek a virágnak pora,

Amit elhord majd, milliónyi méh sora.

Nyáron: Hűs fák alatt - édes álom.

Ősszel: A csurgó nedű.

A halkuló tücsök hegedű.

Télen: A tűznek taraja.

December, január, február hava.

Én leszek a kozmikus szeretet,

Amely átnyújt, mindig, mindenhol,

Mindenkinek, egy - egy szeletet.

Elsárgult levelek
avarként hevernek
a fák tövében, 
park szegletében.
Némán ülök  a parkban.
Élvezem a nyugalmat,
mit nekem  halandónak
a park visszaadhat.

Megátkoztak.

Fuldokoljak?

Mi lesz vélem?

Meghalok.

Igen, félek.

Itt vagyok.

Nem is hiszek,

nem remélek.

Nincs reményem.

Hogyan éljek?

Nincs házam,

csak lázam.

Vészmadár !

Te! Átok!

Reményt

nem találok.

Nem létezem,

csak éhezem.

Szeretetre

éhesen.

Nincs kiút.

Hát ki feledteti

a bút?

Legyen örökre

átkozott,

ki engem

megátkozott.

Forog a föld,

peregnek a napok.

Nyáron csupa zöld,

télen a táj halott.

Peregnek a napok,

mint órában a homok.

Nyílik a virág,

vidám lett a világ.

Tavaszra nyár jön,

őszre tél jön.

Elmúlik a világ,

Eltelik az élet.

Elhalkul a zene,

nincs , ki erre téved.

Nincs ki játszana,

ki elevennek látszana.

Nincs fiatal, cak öreg.

Alig van mi örök,

csak a múló idő

ül a természet fölött.

A múló érték pillanatnyi,

amit ér: falatnyi.

Igaz érték az, mi örök,

ha ebben hiszek,

Istenhez jövök.

Rajzolnál-e az égre

e szép nyári napon?

Nézz oda fel merészen,

s lásd, ott ragyog

az én csillagom.

Óhajtasz-e valamit

kívánságodért ,

ha teljesül cserébe?

Azért kérdem,

mert lehet hogy nem

lesz több alkalom:

hogy amit  pont szeretnél,

csakis azt kérhesd  

a csillagoktól cserébe,

amiért elárulod nekik

titkom, azaz titkos óhajom.

Ha ezt megteszed,

hallani fogod szüntelen

szomorú sóhajom.

Ha csalódom benned,

szomorú leszek.

Nem találom meg

többé számításom veled.

Az

élet

vágyhalmazt

Ima, ihlet

megjutalmaz 

halmoz emlékképet

Korsójában bájital

Áhítattal igyad bátran

Edd éhséget vivő falattal

a remény kenyerét hőn vágyottan

sorsod fonala kezedbe pereg

örök idő, mi benned vesz el

nem látszik, vén lelked remeg

lélektükröddel nézel

fájó igazságod

talán mégis csak

belül látod

 világnak

világát

benned

                                ott...                          

Értem szólnak a harangok,

rólam szólnak , ha meghalok.

Értem mondja a pap a misét,

ki részt vesz rajta színleli: sír még.

Engem gyászolnak az emberek,

középkorúak, öregek, és gyerekek.

Virágot visznek a kopórsómhoz,

koszorút leendő sírhantomhoz.

Ha meghalok netán ,

mondj értem fohászt!

Szeretettel gondolj Rám,

s tedd félre a gyászt!

Ne ejts értem , kérlek

egy könnycseppet se,

s gondolj rám inkább

emlékem előtt tisztelegve!

Öszinte szeretettel

emlékezz meg rólam,

s hidd el , kiről most szó van,

az végleg jól van.

Ha majdan meghalok,

s mindent itt hagyok,

jöjj ki a síromhoz,

tégy rózsát sírhantomhoz!

Vöröset, illatosat,

esőtől harmatosat.

Hogy illatozzék

fejfámon a virág,

s emlékezzék meg

rólam e csúf világ!

Gyöngyvirág

Mikor megismertem őt,

olyan volt mint egy törékeny virágszál,

Csodáltam titokzatosságát,

szépségét melyet zöld kelyhek rejtettek.

Megfogott nyiladozó bája,

s egyre jobban rabja lettem.

Jött az örömteli május,

s a csodás gyöngyvirág nyílni kezdett.

Bársonyos, hűs pici rügybe zárva,

némán megbújva bokrok árnyékában,

téli pihenéstől telve élet kedvel ,

s pompázik ismét régi  szépségében

csilingelő kis harangok,

szépen sorban, kiscsokorban,

hófehéren, szerényen,

névnapját tartja csendesen.

Gyöngyvirág 

Mint apró kis angyalok
Zöld palástot öltve,
Mint apró fehér harangok,
Előbújnak minden évben.

Előbújnak minden évbe,
Anyák napja ünnepére.
Szétárasszák illatukat,
Szerénységük utat mutat.

Tiszták, fehérek, nem hivalkodok!
Egyszerűen szépek,
Mint anyámról, a bennemmaradt,
Emlékek, és képek.

2006. május 11.

Még, itt vagyok!

Elbújt a virágok mögött a kedves.
Én mégis látom, szeme könnytől nedves.
Ne sírj, még nem mentem el.
Még erős vagyok ! - Még bírom testemet.
De az idő egyszer majd eltemet.
Valaki, akkor is keresi lelkemet.

2008. június 1.

Mi is a versem. Neked és s nekem.

A versem Neked, talán betűk serege.
Nekem, hangulatomnak partnere,
Boldogságomnak hangszere,
Talán boldogtalanságom kényszere,
Örömöm színes palettája,
Bánatomnak nyavalygása,
Sikereimnek dicsőítése,
Szerencsétlenségemnek szorongása,
Kényszereimnek születése,
Hazugságaimnak júdása,
Igazságaimnak zenéje,
Bajaimnak pirulája.
Verset igazán írni nem tudók,
Megbotránkoztatásom, megcsúfolása.
Betűim seregének, számítsa
Minden olvasómtól megbocsátása.

Szemed gyémántként ragyog,

Mosolyod elbűvöl ha hagyod,

hangod bársonyosan szól,

mozdulatod mindehez passzol.

Nélküled létem sivár,

üres papírlap csupán,

egymagában polcodon hever,

televan írva a Semmivel.

Ennyire hiányossá vált   létem nélküled,

Hétközben  sehol nem  találom helyemet,

Távolléted üres harangként kondul a lelkemben,

szívemet összetörted viselkedéseddel  teljesen...

Pár botor verset írtam,

néhányat , amig bírtam,

de szavaim tára kifogyott,

odafennt kajánul nevet a Hold.

Bár az égen számos csillag ragyog,

Versíró fegyvertáram  ma már halott.

Próbálkozásom  a Hold érdeklődve lesi,

minden lépésem kíváncsian figyeli.

Mivel nincs  már újabb ötletem,

álomra hajthatom végre fejem.