Hogyha egyszer

Hogyha egyszer majd,

elmúlnak a rossz napok,

hogyha egyszer majd

feledem a bánatot,

hogyha egyszer majd,

úgy érzem boldog vagyok,

ha lesz kiért, ha lesz miért

megváltozom.

Hogyha egyszer majd,

megfogod a két kezem,

hogyha egyszer majd,

megértem a lényeget,

hogyha egyszer majd

szeretem az életet,

ha eltűnik a félelem

talán boldog leszek. 

Búcsú

Október utólsó napja

melegen süt a nap sugara,

vagy csak én érzem úgy?

sok-sok emlék összefut.

Játszik velem a képzeletm,

érzem fogod a két kezem,

becézgetsz úgy, mint valaha,

mikor még azt hittük

soha nem jön el ez a nap.

De most itt állok,

s nem értem,

miért vagy ott ahol vagy?

Az élet rendje, hogy 

aki jön, annak mennie is kell

tudom,

de a gondolat, hogy 

te már soha nem jössz

fáj nagyon.

Természet, te drága kincs
Amihez hasonló sincs.
Virágaid ontod,
Arcomról a gondok
Suhanva elrepülnek.
Zordon hideg télnek
Immáron vége!

Langyos eső mossa
A földet, s a Nap ma
Nyűglődve felnevet.
Gondja ma rengeteg.
Yetik otthonában
Fa nem kell honában,
Ugyanis ma Nap fűt.
Végre hoz sok derűt,
Ahogyan elűzi
Langy esőt a szűzi
Lágy meleg sugara,
Aranyló fénysávja.
Tavasz! Ó! Te drága!

2010.05.02.

Ima

Taníts meg engem Istenem

taníts meg engem imádkozni!

Taníts meg a Te utadon járni,

taníts meg hinni, bízni benned,

taníts meg tisztelni az életet.

Taníts meg bűnbocsánatot kérni,

taníts meg engem imátkozni,

hisz földi életem csak 

Neked köszönhetem.

Meglátni a porból

a templomtorony csúcsát,

az egyetlen utat, mi elvezet hozzád.

Mint ahogy visszadtad

a vak koldunak látását,

a béna embernek járását,

kérlek úgy adj szememnek látást

lábamnak erőt,lelkemnek

tiszta fényt,

hogy követhesselek téged.

Valamikor

Nézem a fodrozó vizet,

s gyermekkorom jut eszembe.

A havas parton gyorsan sikló szánkó

a sűrű pelyheken hulló hó,

Istenem, de rég is volt.

Emlékszel? 

tavasszal, mikor még csak

ébredeztek a fák,

vagy nyáron, amikor a

selymes fűben futottunk,

s ősszel mennyi falevelet szedtünk,

gyermekként itt a Berettyó partján

Most a szomorúfűz alatt

egyedül nézem a víz hogy szalad.

Megállítanán ha tehetném,

vissza is fordítanám talán,

hogy újra gyermek lehessek

itt a Berettyó partján

A jelen szemétdombján túrkálunk,

hátha találunk valamit,

mi hiszékenyek vagyunk,

csak ígéretek, hazugság van itt.

Bankok szövik hálójukat,

beleakad a balga,

gyorsan kölcsönhöz juthat,

a türelmetlen, kinek nagy az álma.

Régen másként volt,

apránként gyújtögetett,

a dolgos ember spórolt,

míg vágya tárgya meglett.

Ma zöldek az emberek, éretlenek,

fűnek-fánal tartoznak,

nőnek a hitelek,

a bankok gazdagodnak.

Ha gondolkodna előre, 

felelőtlen  nem venne fel kölcsönt,

feje nem főne,

nem választaná az adósság börtönt.

Egy mozdulat és mindenki ellenem fordul,

Egy rossz szó és könnyem arcomra csordul,

Egy szem,ami alig lát,de tudja,itt vagyok,

Rég láttam őt,mégis tudom,csillagként ragyog.

Egy kéz,mi alig ereszti az én kezem,

A kéz,amivel a saját szívem megsebzem,

Egy ember,aki sokkal több magánál,

Aki többet ért a ki nem mondott szavaknál.

Őt látom mindenben és mindenkiben magam előtt,

Bátorságával szememben nagyobbra nőtt,

De,tudod,Ő is csak porból lett és megint csak porrá,

Egyszerű Halandóból,óvó Angyalommá.

Hatvan éves lettem

Holnap, ha a nap

Alá kúszik az égen

Túl a horizonton

Vörösen izzik még.

Az alkonyat szépségét

Nézem elmerengve

És gyönge szívemben

Vérem szinte felpezseg.

Eltelt-e néhány év,

S most érzem,hogy

A vég közeleg.

Elmult a nyár az ősz, de én

Tavaszt várok még!

Teremtő Istenem 

Engedd meg hát nekem

Mág a teli hold fölkeltében

Had gyönyörködhessek

Hiányzol

Tegnap azt ígérted; látlak holnap,

Válaszul lehozom neked a Holdat.

Te nem jöttél el hozzám mégsem,

Én ülök a Holddal egy rozzant széken.

Csak illatod, s képed van itt velem,

S érintésedtől még mindig reszketek.

S hangod az ajtóból még visszacseng,

Karod ölelését feledni nem lehet.

Lépteid hallom, hogy ismét jössz felém,

De csak szívem dobban, s ad csalfa reményt.

Halkan az ablakomon koppan valami,

Egy kóbor bogár az, hallom elszállani.

Csak egy rövid május…

Csak egy röpke pillanat … mégis oly mély nyomot hagyott bennem…

Csak egy érintés… mely változásra késztetett…

Csak egy kis édesség, mely boldogságot okozott…

Csak a szemed… mely oly csodásan ragyogott…

Csak egy mosoly… mely bevésődött emlékezetembe…

Csak egy valaki… Ki nem is volt senki.

Jöttél…s mentél…

Hogy miért kellet találkoznunk? Kérdezem magamtól…

Azt hiszem az idő múlásával, mikor már az összes falevél lehullik akkor már nem fogsz egyáltalán hiányozni… már nem fogok rád gondolni, mert csak egy emlék leszel.

A lélek elnémul , egy tenyér  ha csattan

A szív bezárul 

A rozsdás lakat feljajdul

Majd halkan bekattan