Sétálok a réten,

a szél sem rebben,

virágok nyílnak,

kikirics virít a pázsitban.

pipacs ágaskodik,

a zöld fűben ágaskodik,

pipacs és kikirics két virág,

feledteti az ember bánatát.

túlipán a virágok szépsége,

a nők kedvence,

piros rózsa szerelem bája,

szerelmesek múzsája.

Rét a természet ékessége,

virág a világ szépsége.

Nyár van, fúj a szél,

kedves talán szerettél?

Hideg, s zord az idő,

szívem mégis szerető.

Borong, felhő takarja a napot,

veled  nem akarok haragot.

Az eső kissé cspereg,

én téged soha nem feledlek.

Az eső hideg, jeges.

kérlek kedves szeress!

Itt minden vizes,

engem ne feledj!

Szeretem ezt a tájat,

szeretlek, s várlak.

Kisüt a nap máris,

szívem hidd el vár is!

Mikor megszülettem hatvanhatban,

a hold ezüst ruhát szőtt nekem éjszaka,

felvettem magamra, s lettem

a holdsugár maga.

Az égen suhantam,

hogy elámulva lásd,

milyen szép vagyok, ha rajta

babatestemen a holdsugár palást.

Észrevettél, mondanom sem kell,

mert csábított a csillogó lepel,

én átöleltelek a szeretetemmel,

s te megadtad magad királyi köntösömnek.

De virradt, jajj, s lefoszlott rólam,

minden ami szép,

a nap felkelt, s az árnyak 

futottak szerteszét.

Vincze László

A kapu alatt

Máskor vártál a kapu alatt,

Ábrándoztunk, s az idő szaladt.

Régóta üresen áll már itt a pad,

Igaz szerelem ily könnyen elapad?

Amikor újból jössz, tán újra kifakad!

Legyen -e kis vers 

kedves emlék neked,

szülinapodra küldöm neked.

Ez a vers neked szól,

szülinapodalkalmából,

fogadd tőlem szeretettel,

s mellé jó kivánságom.

Kívánom néked,

boldog legyen életed,

a Jó Isten kisérjen utadon,

egészséget és boldogságot adjon.

Éveid gondtalanok legyenek,

napjaid szépen teljenek,

óráid szeretetben peregjenek.

Kis versem végére érek,

tíszta szívvel kivánok,

sok boldog születésnapot,

erőben és egészségben,

áldjon meg a Jó Isten!

Vincze László

.

Születésnap

Születésnap; nem is tudom hányadik,

Zsákbamacska bevallom én mindegyik.

Üres évek, potya évek, esztendők,

Valamennyi, mind-amennyi veszendő.

Elértem a boldogsághoz, de minek?

Látom most már, nem kellek én senkinek.

Letérdelek templomban az imára,

Őt kérem, hogy mossa lelkem tisztára.

 Vincze László

.

Hulló csillag

Lehullott egy könnycsepp-csillag,

Most már nem ragyog,

Talán az Ég, egy lelket emígyen sirat?

Úgy tartják, ilyenkor egy lélek visszaszáll,

A Teremtő intézte így,

Hogy hazahívja egy tévelygő fiát.

Vajon melyik a te Napod,

Meddig süt még valahol?

Vajon az életet, kitől is kapod?

Isten adta-e, e Földi lét,

Vagy csak úgy vagy,

Talán a semmiért?

Létezik-e az örök élet,

Vagy csak a test nyomorult zárkája,

Naponként a cseppnyi méreg?

Vincze László 

.

      Száz éve

Száz éve már, hogy porlik ősöm,

Száz éve már, hogy elment egy őszön.

Nagyapám, nagyanyám, ej, nincs már,

Csak kopott sírjuk, az mi reám vár.

Kiballagok hozzájuk a faluszéli temetőbe,

Elsírom bánatom, könnyem hullik a kőre.

Érzem és tudom, hogy Ők velem vannak

Hisz ilyenkor mindig jó tanácsod adnak.

„Ne sírj – hallom – majd minden jóra fordul,

Az élet lánca gyakran fájón felcsikordul.

Higgy és bízzál Istenben meg magadban,

Akkor az élet sem áll majd veled hadban.”

Vigaszt és reményt adnak mindig e szavak,

Köszönöm Nektek, és lesz bennem akarat.

<!-- @page { margin: 2cm } P { margin-bottom: 0.21cm } -->

Születésnapom elmúlt, ma

egy napja annak,

hogy szélfútta.

Elmúlt a nap,

mikor anno születtem,

elmúlt a világ,

amelyben felnőttem.

Azóta felnőttem,

de meg nem öregedtem.

Középkor, melynek éveit immár taposom,

ám nem középkorba illő az életfelfogásom.

Szülinapomon nekem csak egy hang hiányzott,

egy kedves hang,

mely fülemben

örök visszhangot játszott.

Lala hangja ,e búgó hang,

mely nekem annyira hiányzik,

mivel szava nekem mindenkor

igen sokat számít.

Vincze László 

Lámpa-árny

Mamám, – Major Anna emlékére

A kis konyhában pislákol a fény,

Petróleum szaga tölti be.

Kormos üvegén titokzatos lény,

Szellemet idéz ízibe.

Sejtelmes, sötét arctalan árny,

Fekete kendős öregasszony.

Az idő gonosz ármány,

A nappalt mindig követi az alkony.

Emlékeim rejtett zugában remegve,

A nagymama képe vonaglik.

Kis aszott, hajlott termete,

Az idő rozsdája miatt ma már antik.

Már nem emlékszem hangjára, arcára,

Fekete fátyol a két emberöltő.

Mint mikor fuvallat kél,

s illata lebben,

a tavaszi kertben,

úgy mentél el mellőlem.

Nem tudom mit keresek,

titkot sem kérdezek,

nem keresek, s kérek kegyet,

elvesztettem valamit

lelkem hiányzó részeit.

Kósza vaksors volt a teremtőm,

s a véletlen szült engem,

mennyire kivántam,

hogy olyan légy, ki érzi

gyermeke álmait, s szeretetét.

Miért hagytál mellőled elveszni?

ostoba szavak: hogyan is tudnám,

mit éreztél, s gondoltál,

negyven év, s még nem tudom

ki voltál.

Sok kedve nőből probáltalak,

összerakni téged,

de nem futja már erőm, s képzeletem.

idegenebb már nem lehet senki sem,

néha mégis te kellesz nekem.

A te gyöngyöd nem lehettem,

keserű átkod lettem,

inkább voltál te árva,

s én a kővek zuhogása.

Méhed gyümölcse voltam,

szíved két lábbal rúgtam,

testedből lettem tested,

ágadból a kereszted.

Elröppentem szívedről,

mint sólyom, hogy lássalak fentről,

s mint a hal, úsztam vágyva 

a véred áramába.

Születésemtől széthasadt szívem,

mikor világra jöttem,

nem sírt miattam senki,

nem voltam a család öröme,

senki nem várt rám.                                                                                                                                                                                                                 Anyám légüres tér az ózon,

mielőtt beszívtam volna,

elillant, elhagyott.

Jaj, a matek!

   Keresztlányom emlékkönyvébe

Ahogyan mentem tegnap az iskolába,

Léptem lecsitult az út porába.

Elegem volt, már előre abból,

X a négyzeten hogyan is smakkol.

A tanár ezzel nyúz unos-untalan,

Nem csoda, ha

Dicsőségem oly hamar odavan!

Ráérek beérni a második órára,

A késésem okát nem kötöm senkinek sem az orrára.

Vincze László

      A házsártos és a filozófus

Xanthippé volt a nagy Szókratész felesége,

Amint szóra nyílt szája, a bölcselő

Vette lábát a nyaka-közé, s iszkolt.

Életét mentette, de másokat bezzeg tanított

Rém-rendes tőle ezen tette.

Ihol hát, így születik a filozófus,

A saját háza-táját sepregette volna inkább

a szedte-vette.

S HA ABLAKOMRA ...
 
 S ha ablakomra gally legyint
 s a nyárfa összerezzen,
 Úgy érzem nálam vagy megint
 S eljössz az esti neszben.
 
 S ha csillag gyúl a kék tavon
 s áttűz mély homályig,
 Úgy érzem enyhüll bánatom
 s a gond derűvé válik.
 
 S ha holdfény tűnt felhők felett
 Reám süt tündökölve,
 Úgy érzem emlékem vezet
 Tehozzád mindörökre.
 Ha fönt az ég felhőtelen,
 S a hold lesüt a földre.
 Én újból rád emlékezem,
 Csak reád, mindörökre.

Putri

Rájöttem csak Te vagy, s lehetsz    

Ismerlek már, csakis te kellesz!

Tárom karom, s akarom

Álomra ide hajtsd fejed aranyom!

Cigányleány teérted epedek…

Sietve mondta: „igen”: Egek!

Kínhalálom lesz, érzem hamarost,

A putri sok pulyáktól lesz haragos.

Rák és a hal

Rákkoma „rükverecben” halad,

Integet, úgy visz egy nagy halat.

Tátog a hal, kiáltaná: Segítség!

Ám a rákon úrrá lesz a sietség.

Csobban a víz, és a rák viszi a halat,

Szorítja, pedig nem kicsi falat.

           Éjszaka

Rémülten ébredek álmomból,

Izzadok, ver a víz.

Talán baja esett?

Á, dehogy csak a szív!

Csalóka az álom,

Sorsunk vajon merre visz?

Komisz reggelek, adtok-e vigaszt?

A Szerelem Örök, és az ember benne hisz…

              Reggel

Ragyog arcod reggelente,

Ismét együtt süt reánk a Nap.

Tízezer éj is kevés, hogy beteljek Veled!

Áldom a sorsot, Érted mindennap.

Csókod, ölelésed, halk szavad,

Suttogó becézésed, s egy mosoly…

Kinyitja szirmait a virág, és én

A szívemen hordom arcodat.

Miért ölsz?

Rozsdás késeden friss a vér,

Ihol a sebem, folyik a vér.

Tátongó lék, testemen,

Ám te nevetsz, esetemen.

Csorog a vér, hagy az erő,

Sunyin szólsz: hisz ez nyerő!

Kellették, szerettelek, védtelek,

A sírom ástam meg: veled.

Bűnöd

Régen mindent elmeséltél nekem,

Ilyen-olyan eset: „ez történt velem”.

Titkokat mondtál: bűnt, csalást,

Ármányt, hitszegést, gyilkolást.

Csak aztán, amikor mindent elmondtál,

Sietve végleg a szemétbe dobtál.

 
Vincze László  

.

Hitetlenül

Vásárok napján a harangok zúgása,

A templomoknak gyenge suttogása.

Siet egy-két idős, de hol van a fiatal?

Ármány mit tettél, mindenünk odavan!

Régente ünnep, és szent volt ez a nap,

Nem kell már az Isten, nem kell már a pap.

A hit sem kell, hisz „Új-imádat” született,

Pénzért sóvárgó, önimádó, „Tévé-elé ültetett”.

Megvehető, rendelhető, minden eladó!

Itt a katalógus, vegyél – nincs rajta adó!

Kiss Edina:

Szerelmes nyelvek

I love you: angolul,

Imádlak piszkosul!

Ich liebe dich: ez német,

A versért csókot kérek.

Je t'aime: francia,

Különleges nap van ma!

Mondanám, hogy orosz,

Mondd, nem vagyok gonosz?

Jó kicsit önző talán,

Baj, hogy csak téged akarlak már?

Verseket írok már heteken át
És várok egy álomcsodát
Hogy eljön majd ő és megvélt engem
Felszabadítja lelkem, testem

ref:
Kísértet árny,
A pokolból jött ördögi lány,
Vörös és fekete, túlvilági vágy
Porrá éget a láng.

Kísértet árny,
A pokolból jött ördögi lány,
Vörös és fekete, túlvilági vágy
Haláli szerelem, porrá éget a láng.

Kutattam utána éveken át
De nem leltem sehol nyomát
Egy éjjel eljött, hogy szeretni kell
És azóta nem engedem el

ref:

Kísértet árny,

a pokolból.............

Pillanatokért adunk éveket
Áldozataink jóbarátok és szentek
Az élet egyetlen szerelmünk
A boldogság minden álmunk
Épített életünk romjain
Csak egyedül állunk

Hűtlencsókunk könnyt és vért
fakaszt. Júdás nemzedék
Mindenünk a mocskos pénz
Ó átkozott Júdás nemzedék

Züllött, pogányos, bohém estékért
Eladunk mindent mi a léleknek érték
Legnagyobb bűnünk az életünk
Megváltoznánk de nem tudunk
Elárult testvérek sírjain
Sírva leborulunk

Hűtlencsókunk könnyt és vért
fakaszt.

Testem
súlyos láncaival
verem véresre,
A már
megviselt lelkemet,
Éjjelen és nap-
palon
csörgő lánc, hasítsd fel
fáradt bőrömet

Béklyóba
vetve, az árnyék-
világ sötét magányos
poklába.
Kiutat
nem
találva,
Kővé fagyott
szívemet átszúrja a
reménytelenség
dárdája

.

Hívom a Halált,
de a boldog-
ságot várom.
Kialudt
gyertyák mellett,
mindegyiket
mással találom

Kínok, rabság,
büntetés, ütök-vágok,
utolsó véremig flagelláns
élet.
A félelem
a vadság maszkja mögé
bújik

Nem volt angyal de nagyon kedves

Könnyű vére lázadt fel benne

Szólni se érinteni nem félt

Lehet, hogy ő az kit vártam már rég

Szobámban vágytól hevült testtel

Szemtől szembe édes kettesben

Lázas estről a lepel lehull

Nem lesz titok ami nekem nem új

Tagad az ész, de lázít a szív

Hallgatok rá a vesztembe visz

Démoni szeme béklyóba zár

Bevégzem még ezen az éjszakán

A tűz ott belül egyre csak hajt

Látnom kell most mit eddig takart

Teste templom, parázna kegyhely

A gyönyör lexikonját nyitja fel

A tudásszomjam nem alszik el

E nyitott könyvből olvasnom kell

Egy ősi érzést csókol belém

Vöröslő ajka ördögi pecsét

Nem volt angyal de nagyon kedves

Könnyű vére messze vitt engem

Szólni se érinteni nem félt

Lehet, hogy ő az kit vártam már rég

Csendes kocsmám fala körbe vesz

Asztalomnál társaság a sok üres üveg

Pálinka marja torkom, füstöt fújok

Senki nincs velem, senkit se várok

Szürke a hangulat, órákat fal a gondolat

Semmi se változik, az élet mindig ugyan az

Hitem a régi, mégis sorsom emészt

Feketelánc a félelem, megbékülni nehéz

Tegnap még engem, ma mást ölel

A tegnap csak játék s a holnap már nem kell

Üres, újra üres a pohár

Intek, még egyet, ez kéreti magát

Csak álom volt karja, és hogy hozzám szólt

Ősi recept, cura fugit mero

Szürke a hangulat, vérző sebem a gondolat

Egyik se változik, a szabály mindig ugyan az

Hitem a régi, mégis sorsom emészt

Feketelánc a félelem, elveszteni nehéz

Tegnap még engem, ma mást ölel

Tegnap még csókoltam s ma én engedtem el

Férfi bánat, szerelmi nyavalya

Gyógyírt rá csak a kocsmáros tudja

Rád gondolok s újra nyelek- itt hagyott!

Ma újra rád gondoltam,

ahogy álltam az ősz kapujában,

s az elmúlás szele megcsapott.

Levelek zörögtek talpam alatt,

élettelen testük a nyarat siratta.

Mégis, mintha megérintene a kezed,

törölted volna arcomról könnyemet,

meleg tekinteted a felhőkben táncolt,

egy halk mennydörgés kedvesen rám szólt:

vigyázom léptedet, hisz az ég vezet.

De most, vádolom magam, mert nem vigyáztam,

elengedtem kezed, s a vihar elragadta lelkedet,

a mennybe szállt vele, hogy jó helyen van, csak sejthetem,

de egy darab itt maradt, s virágként nyílik szívemen,

emléked csavarta könny, most, mit zápor, úgy pereg.

Lemondás

Lemondás az életem.

Lemondani érted kedvesem.

Kimondani ezt alig merem:

lemondanék ha lehetne,

lemondanék mindenről érted egyetlenem.

titkon szívem mélyén kicsit remélek:

remélem, hogy egyszer megérzed

azt, hogy nagyon nagyon szeretlek téged,

s talán egyszer eljön az idő, hogy nem zavar ezt többé már téged.........

Tudom : reménytelen dolog amit érzek,

de sajnos tudom hogy szívemben így marad ez amíg élek,

így marad ez életem folyamán végleg,

s ellene semmit nem tehetek,

s bár ésszel semmit sem remélek,

mégis olyan nagyon fáj, sajog a szívem,

olyan nagyon folyik a könnyem....