Ünnep-kor

 

Torkom kapar,

Bent-rekedt a zsoltár.

Kitaszít a testem,

Szívem holt-ág.

 

Nyújtom karom,

Elér a menekvés.

Ott várna a mélyben,

Egy ölelés.

Köd száll a földre, s zord hideg marcangol,

A rettegés démona te rád les az ablakból

A fél sötét éjszakán fekete fellegek vonulnak..

A vérvörösen izzó telihold orcáján.

Véres háború készül a keresztek már állnak,

Fekete angyalok vigyázzák az álmod...

S az ágyadról ők fel nem szállnak!

Halk nesszel s viszolygó bűzzel jelzik itt létüket,

S csak a megkésett hajnal toloncolja vissza megkínzott lelküket!

Kinn ülök a ház előtt,

 a csillagokat kémlelem.

Arcod lebeg előttem,

vagy csak a fény játszik énvelem?

Gyönyörű ez az égi kép,

ahogy lágyan mosolyogsz rám.

Újra lüktet testemben,

hogy van aki engem hazavár.

 

Selymes szellő simogat,

mintha csepp kezed érintene.

Nem csupán én akarom,

az ég küldött el nekem.

Erős bennünk a vonzalom,

mely minket szorosan összeköt.

Felidéztem milyen volt,

mikor itt álltál szemem előtt.

 

Sóhajaink összeértek,

osontak az ég alatt,

Nem hallatszott semmi nesz,

csak édes, szerelmes szavak.

                                               te vagy!

Te vagy az egyetlen, te vagy a minden,

Te vagy a nap mi melengeti szívem,

Te vagy a reggelem s te vagy az éjem,

Te vagy a gyógyszerem, vagy talán a mérgem!

Te vagy a gyilkosom te vagy a meg mentőm

Te vagy a csillagom az éjjeli temetőm 

Te vagy a virágom az ételem italom,

S te vagy a poharam, mely utolsó kortyát én ki nem ihatom !

 

Egy lány ki nagyon szeretett élni,        

de nem akart tovább már félni,

elment közülünk,

s felment a mennyekbe.    

Nincs többé fájdalom,    

mi kicsi szívét nyomja,                           

Megpihen a teste végre...,

örökké  egy sírban....

 

Mint a nyári zápor után a fák leveleiről lehulló eső cseppek ,

úgy csordulnak most szememből a könnyek .
Bár szeretném ha nem csak mint a patak csordogálna!
Zúduljon törjön ki mint a folyó a tenger torkolatába.

akadályba ne ütközzön töltsön meg medreket !
facsarja ki a szívből a sérelmet az összes gyűlöletet!

Majd mikor kiapadt mi belűről kínzott,

szárítsa fel arcom a nap mely hatalmasra hízott.
Csaljon mosolyt ajkamra s szemembe újból könnyeket.... 
Mert ki megbántott most a bocsánatért epeked.

 

 

          A kapu nyitva

 

Lézengve lépek, megöl az unalom.

Irtóra elegem van, az életem iszony.

Nagyot lépek előre, aztán kettőt hátra,

Dölyfős szívemet már a halál várja,

Azt hiszem, nem sokáig leszek árva.

 

Lepereg az utolsó könnycsepp arcomon,

Ijedezni most már nincs semmi okom.

Nézem az utam, mely a pokolba visz,

De sima, de nyugodt, mint a fagyott víz.

A kapu nyitva, gyere, gyere! De pisszt!

Lelketlen Világ

 

Lélektelen Világ, benned mi az Ember?

Elmúlik minden, s ő csak bolyong benned.

Ténfergő léptei, botladozó tette...

Így, vajon az Isten erre teremtette?

Céltalan életek, csak bűn, ami vonzó!

Ide jutott a Faj, egy kihaló torzó...

Anya, apa! Elfeledett két szó...

 

 

 Halálmadár

 

Lidérc rikolt a kormos,setét éjben,
Ijedten rezzenek a menedékben.
Nem, még nem lehet itt az idő!
De igen mégis, mégis értem jő.
A halálmadár jelzi: itt van az idő!

 

Lehelletem megfagy, szívem leáll,
Indulok hozzád bódító, édes halál.
Nem akarok mást már csak téged.
Diadalt érzek, hogy ezt megértem.
A halál csontkezét nyújtja értem.

 

Lépte csendes, ő soha nem siet,
Ilyen esetet látott már épp eleget.

Virágszép anyád lágy öléből

világra jöttél kis Virág,

indulj utadon, Isten segítsen az ég csillagport szórjon rád.

Életed szeretet kísérje,

majd tied lesz a nagyvilág

kacagj, sírjál, nőj gyorsan nagyra,

hozott az isten kis Virág.

 

Oly csepp vagy s máris megcsodálnak-

te könnyből, vérből érkezett,.

apró lényeddel, kis szíveddel

most kezdted csak az eletet,

s mar minden más lett-

anyád aggodva lesi alvó lélegzeted

kobold apad is felnőtté vált

majd mesél neked szépeket

 

Dalolni tanulj majd anyádtól

apádtól táncos lépteket,

szeretni állatot, virágot

álmodni víg tündéreket.

Hit

Hiszek minden jóba szépbe,
hiszek a reménybe.
Hiszek anyám simogató,
remegő kezébe.

Hiszek mindenbe,mi jót hoz,
nem árt embereknek!
Hiszek a bölcsőben ringó,
síró kis gyereknek!

Hiszek minden szót,mi igaz,
mi szívből jön fájón!
Hiszem hogy amit álmodunk,
valósággá váljon!

Hiszem hogy majd eljön egyszer,
olyan világ béke!
Amelyben a nemzeteknek,
az ember a lelke!

 

Se nem sötét, se nem fényes

egy-két igazítás, itt ott még nyes

néhány tövist, hadd legyen ékes.

 

Kétes ábrázolásmód lett torz jelleme,

belül szikrázik, mégis szelíd a külleme,

úgy érzi ráfázott, hisz mit sem tehet ellene.

 

Tudja jól, végzetesen determinált,

ezért egész lénye válaszokért kiállt.

Miért lett oly más?

S megremeg az identitás.

 

Miért nem lehet egy a sokból?

A kirakós egyszerű darabja,

mely semmit sem fontol

s nem magányának keserű rabja.

Kényúr

 

Ó, az idő kényúr

Kemény kézzel meggyúr

Testet, lelket

Nem kímél

Mindent megad, mit kimér

Kíméletlenül, s nem véletlenül

Kérhetsz

Sírhatsz

Ígérhetsz

Nála semmit nem érhetsz el

Ha ódáz is, visszatér

Nem követel, nem is kér

Elveszi, mi neki jár

Ne tiltakozz, úgy is kár

Mire szólnál, messze jár-kel

Lelketlen

És

Kíméletlen

Kemény kézzel összegyúr

Hisz, az idő kényúr

Apám nem volt

nem volt gazdag ember

az milyen, hogy valamit

megemelni

és  valaki nincs is már

és mostanában  a ló jut eszembe

a ló és ló ló és ló

az ember szenvedélyének

jelképe a ló

a lovat egy lovat rajzolni

amolyan pótcselekvés

és én biza' sokáig rágtam ám a

körmeimet

hogy hajat téptem-e???

és  valaki nincs is már

és lezuhansz

és látod, hogy

minden olyan

olyan úgy tökéletes...

és ezek után mit

mit mondjak???

és kiszállnak a

sok  autóból

tudod miután

meg volt az ugrás

és bizony ez

olyan gyönyörűen rémes

 

és te láttad-e már

magad kívülről????

Sár, láp e költemény,
Melyben térdig gázolok untalan,
Boldogan nézek az égre fel,
Mégis sírva forgatom tollamat.

Írok a hazámról hazámnak,
Ismerjék meg az emberek,
Tegyék azt, amit lehet,
Mit e tollforgató nem tehet.

Lentről írom a nagyoknak:
- Nézzétek mi itt maradt! -
Sárba tiport emberek,
Düledezeő házfalak.

Könnyes szemek mindenütt,
Hazafias szülők sarja,
Kik vérüket adták e földért,
S kiket eltemettek romjaink.

Róluk mesél minden épület,
Dalolnak róluk a dalnokok,
De ha nem nyitjátok ki szívetek,
Ti bizony semmit sem hallatok.

 

Mikor eldobnak, mint egy használt zsebkendőt,

Eldobhatod te is a sok szép esztendőt.

Bánatod zápora napokra elered,

Sok fájdalmas könnycsepp arcodon lepereg.

 

Lágy tavaszi szellő felszárítja mindazt,

Mit egy régen elfeledett személy fakaszt.

Még fagy van, sötét van. Tél van. Megriaszt.        

Egyedül várhatod a megváltó tavaszt.

 

Ha majd egyszer eljön, megérint finoman,

Szíved a szerelmek terére kirohan.

Boldogan telnek napjai új társával,

És élnek örökké Isten áldásával.

Képzavar

.

Zavar,  a sok kép zavar,
Hogy mit is akar?
És persze mit takar.

.
Kiszállok a sok autóból
és kihúzom lóval a tóból,
már persze, ha beleesett.
Beleesett? Így szenvedett balesetet?

.
És este lett!
Szól a balett,
Már persze a zene,
A sziklákon ugrik egy zerge,
Tán kerge?

.
A Tv lám erre jó!
Süllyed a hajó.
Csók, kapaszkodás a szalmaszálba,
de tudjuk mindez hiába,
Már megírták a forgatókönyvet,
mely kicsalja a könnyet.

.
És ha mégsem sírsz, a statisztika,
azt közli, hogy ez slamasztika!

 

két szív két lélek egybe forr ma végleg,

két szerelmes pár  kik annyit szenvedtek,

egymásra találnak ma végre,

egymásra a sötétben hol régen együtt féltek,

féltek a haláltól,

s hogy  nem találkoznak többet....... de

szerelmük végre  valós és már nem félnek,

a haláltól s hogy nem találkoznak többet,

mert két szív két lélek egybe forrt ma,

az örökkévalóságba végleg....

 

Szívem régen üres

Borzalmas nélküled.

Visszatérnek képek,

Még szeretlek téged.

 

E szív már lakatlan.

Ah, kimondhatatlan

Mennyi sok szenvedés

S még ez is oly kevés.

 

Bárcsak egyszer újra

Dalunk újfent szólna.

Csak bocsájts meg nékem

S tiéd egész szívem.

Sárgulva hull földre a fák levele,
Finoman ringatja Szeptember szele.
Engem egy Tündérke ringat álomba,
Szerelem tüze lobban a távolba.
Hallom lassacskán lopakvó lépteit,
Megőrült szívem feszíti ereit.
Apró szikra elsöprő tüzet lobbant,
Szívem fejemben, agyam helyén koppant.
Nem gondolkodom, szívem visz előre,
Csalódás vagy szerelem lesz belőle?

Legyél más,
örvendj ,ha látsz,
ne félj magadtól,
dobogjon szíved,
ha engem vársz,
simogasd hajam,
ha látod hogy sírok,
változz meg,
legyél más
szeressél.

Ne jöjj zavarba,
ha feléd repülök,
örvendj mosolyomnak
mit neked küldök,
engedj magadhoz,
ne húzódj vissza,
fogadd el csókomat
és add is vissza,
változz meg ,
legyél más,
szeressél.

Ha néha ,
hozzád betoppanok,
szabadítsd fel magad,
örvendj nekem,
tárd ki karodat,
ölelj magadhoz
szorosan,
hogy érezzelek,
ne félj magadtól,
változz meg,.

Remény

 

Durván dörögve dübörög a vég,

csúnyákat csattanva csörren az ég.

Vakító villám cikázik felém,
árva napsugár a végső remény.

 

Halovány haldokló hullámai
eltűnő árnyékom utódai.
Szertefoszlik az utolsó ága,
s nem tündököl szerelmem rózsája.

Mérges tövise számtalanszor szúrt,

szívembe megannyi lyukacskát fúrt.

Lomhán gyógyulnak rajta a sebek,
sosem kopnak le róla a hegek.

 

Finoman futkos bennem az érzés,

testemben elterjedt a bizsergés.

 

Fájdalmas napok telnek és múlnak,

tükörképe a fájdalmaknak amik sohase múlnak,

vajon meddig tart még , meddig bírja,

csak fekszik nézz ki fejéből mint egy birka,

egy könnycsepp csordul le arcán és azt mondja 

fájdalmas napok telnek és múlnak

fájdalmas órák mik kínozva múlnak

ki nem tudja mit érez soha se érti meg

miért van egyedül és miért magányba rejtőzik meg

minden nap egy hajsza mi soha se ér véget,

de meddig tartja még vajon a  lélek.

 

 

 

Minap állok a villamoson
s orromba finom illat oson.

Agyamban az Ő képe villan,

gesztenye szem napfénytől csillan.

Nyílik az ajtó. Zúg a zord szél.

Sikolt a szívem, a múlttól fél.

Összeroppan a kép. Elillant.

Egy idős hölgy rám furán pillant.

Borzongok, állok ott megfagyva,

általad örökre elhagyva.

 

 

a köveskali temetöben 

zizeg a fü, csip a csalan

a köveskali temetöben 

a lelek labujhegyen jar.

Kidölt bedölt kövek vigyazzak

ketszaz ev terhet, öröket,

nem gondozza, nem örzi senki, 

nem hordja a szel szerteszet.

Mohos kövek közt szöcske szökken,

amott egy vakond tur rögöt,

csak en bolyongok, meg az idö

a reg elment lelkek fölött

A köveskali temetöben

zizeg a fü, csip a csalan,

mileszek en ketszaz ev mulva?

Fü-szöcske vagy kö talan?

 

/igliczi- janoschitz györgyi/

 

Éjszaka érkeztem élni

éhesen s édes éltetőm

érintése éltetett.

 

 

Én értettem s élveztem

énekének érces élét

én éreztem ébresztését.

 

 

És égigérőn  építettem

érzéseim éveit s évekig

élhettem élményeim étkeit.

Sötet van, esik az esö, az ablakon mint könny csorog,
hetfötöl szombatig az ora csak szelütötten vanszorog.
Mennek hozzad-ezer dolgomtol nemtehetem,
nem mehetek,
de minden apro esöcseppben
vagy napsugarban vagy ha szel lebben
tudd hogy en ott vagyok veled.
/igliczi janoschitz györgyi/

Kitart kaputok,jo szivetek    mosoly az Isten ajakan 

 

pusztaszemesi kicsiny templom

 

sziget az Operencian.  

 

 

 

/igliczi janoschitz györgyi/

A négykilós kenyér

 

Teri néni nagy mesemondó volt, gyerekkoromban gyakran ültem le pajtásaimmal a háza előtti kispadra, és szájtátva hallgattuk a történeteit.

– Hát gyerekek, bizony ez már nagyon régen történt, olyan régen, hogy akkor ti még meg sem születtetek. Tudjátok, akkor volt vége a háborúnak, és nagy szegénység volt mindenfelé. Az élelmiszer volt akkoriban a legnagyobb kincs, volt, aki zongorát adott egy tábla szalonnáért, vagy néhány kiló zsírért ezüst, arany étkészletet.

Váratlan vendég

 

 

A kinti zajoktól eltekintve csend van. A tévében megy a gagyi műsor, aztán eljön az idő, éjfél, koccintás magaddal, és gondolatban szeretteiddel. Kopogtatnak. Bár nem vagy kíváncsi, leszoktál erről is, mégis megfordul a fejedben, vajon ki lehet az  szilveszter éjfélkor, hisz nem szokott senki, a postás is csupán bekiabál, ha hoz valami aláírni valót, de tudod jól, a postás ilyenkor máshol, másokkal.

Lassan, ráérősen kiballagsz, nyitod az ajtót, és ott áll ő, a halál.