Mint villám,

mely az égen cikázik

önmagát mutogatva játszik,

itt-ott a felhők között

megjelenik,

villan egyet, 

majd ismét elveszik.

Úgy hasít a szerelem

is belém,

szívembe belevág,

majd elmúlik megint....

Árva rózsa
áll a kertben
egymagában
szomorkásan.
Szirmán harmat
fénylik éppen,
lepke röppen,
s lepke nyelve 
friss harmatot
szirmán érintette.
Árva rózsa
szomorú lett,
nem ihatott
forróságban
elég vizet,
megszomjazott,
s mindhiába,
nincsen senki 
sem, ki locsolja...
"Árva Rózsa!
Miért szomorkodsz?
Szirmaidat
miért hullajtod?
Harmatcseppet
orcádról
friss kendővel
letörölöm,
földedet is
megöntözöm.
Illatodat
szagolgatom,
szírmaidat
símogatom..."
Árva rózsa 
soha többé
nem szomorú,
nincs már soha
nagy magánya,
van néki
ezer barátja
végre.

Néha gyűlöllek

a múlt miatt,

olykor szeretlek,

s a szenvedély

már, úgy érzem,

rám zuhan végleg.

Elnyomja értelmemet,

ingadozó kedélyemet

magam se értem...

Mi ez a hullámzás?

Micsoda váltás ez?!

Állandó gyötrelem.

Hullámzó kedélyek,

őrjítő érzelmek

tengerében úszva

evickélek,

próbálkozom, s küzdök,

eszeveszetten

csapkodom a kezeimmel

a tajtékzó hullámhegyeket.

Emlékképek fátyolában

látom sudár termeted,

vaksötétben , félhomályban

gyertalángja lebegett.

Fényvilágította arcod éle

még szívemhez ér, oly közel,

hogy leheleted még

tisztán érzem, szerelem

mámorában úszik szívem.

Szépívű orcád éle szerelmed

pecsétjét szívembe véste.

Acod éle arcomhoz ér,

még érzékelem érintését,

őrjítő szerelmed zenéje

szívem dobján zengi

vad, érzéki énekét.

A múlt emlékképei a ködbe vesznek,

szanaszét-foszlányokként lebegnek,

melyeket elmém oly mostohán kezelt,

s rájuk memóriám egyszer sem felelt.



Foszlányok világa ördögi körbe zárva,

ha belőlük kikerülni szeretnétek,

a múltból könnyen a jelenbe tértek.



Mert nem számít a múlt, csupán a jelen,

a múlt csak egy felesleges elem lehet

csupán, függelék , hiábavaló , felesleges cicoma.

A jelen a lényeg: létezésünk örök záloga.



A jövőt azonban még nem ismerheted, az még titok,

s ha személyiséged az okkultizmusra éppen nyitott,

akkor tarot-ból könnyen megjósolhatod magadnak:

vajon a Sors Neked : halandónak mit tartogathat?...

Szempillám lecsukom,

kezem feléd nyújtom,

s te kedveszegetlen

hajtod fejed ölembe.



Boldog arcvonásod,

rezgő szempillantásod,

kedves sóhajtásod

lágy dallamot zeng.



Még most is fülemben

cseng e kedves zörej,

mint kőre esett pénz,

úgy csendül fel e zene.



Szívemet dobbanni

hallod, elhallgattatni

még te sem tudod:

"Szeretlek!"-zengi.



Csak néked dalol,

zenéje hozzád szól:

szeretlek, míg élek,

s benned remélek.



Egyetlen vagy,

kit örökké imádok,

kinek nyomában

nem hiába járok.

zuhanó csillagom

mondd el az Éjnek

kicsi szívem még

vajon mit remélhet

áruldd el kérlek

talán a Holdnak

botor szerelmem

vajon valóra válhat

akiről álmodom

álmodik-e rólam

keze kezemet fogja majd

arcom arcába olvad

Esthajnalcsillagom

kérlek áruld el vajon

vadító érzések

átokhálójából

mikor szabadulhatok

Egykoron komor nyári éjen

a sápadt Hold fényében

egyke hullócsillag képében

röpke reménysugár még

átsuhan véletlen az égen.

Pillanatnyi felvillanás,

akár vad szerelmi lángolás

is lehetne, ám itt a fény

az hideg és nagyon gyenge,

s mint mécses vagy lámpás, úgy világít,

ám végül könnyedén kialszik.

Remény nélküli világ

az élet, s igen csak sivár:

mint kopár fal, s matt,

hol örömet bánat

végleg eltakar.

Szemeim elé tárult

arany szivárványút,

felhőcsipke körbefogta,

pár pillanatra eltakarta.

Madárrajok

sistergő repülése,

madárhangok

visszhangos zengése.

Ezek mind

felemelik lelkemet,

óh , Természet!

Előhívják

irántad való szerelmemet!

Lelki szemeim előtt

látom ragyogó,

mindennél fényesebb

orcádat,

s egy csodálatos,

barna szempárat,

melynek tulajdonosa

Te lészen , Kedves,

Ej a szerelem kínos,

oly keserves

hangokat hív elő

szívembül,

odabenntrül

a kesergés

dala felcsendül...

Mi légyen a tanulság

hát ebből?

A szerelem tengerében úszva

merengek önfeledten

virágként virulva,

mely a vad réteken

illatát ontja, s hol a

virágnak illatától a

természet zsong.

Szivárványnak

színeiben játszó,

az égszínkék

tengerben pompázó

porszemként

fények tengerében úszva

szívárványhíd felé kúszva

merültem el

az égnek tengerében,

s gázoltam a Végtelenségben.



Szemeimet

az égre emeltem,

tekintetem odafent

legeltettem.



Uram! Vártam

Egyértelmű Jeledre:

a Fényes Végtelenre!



Szemeim vad

káprázatban úsztak,

olykor vígaszra szorultak,

önmagamról elfelejtkezve



lendült két karom felfelé

a Végtelen Égtengerre!



Karjaimat

felfelélendítve

jeleztem bajomat,

majd reménytelen

csüggedés vett

erőt újra rajtam.

Eltéptem a lapot,

melyre verset írtam?

Vagy kidobtam

talán csak?

Esetleg

álmodtam?

Úgy tudtam,

s nem csupán reméltem,


hogy abban

a fiókban

szerényen lapult,


melyet az imént

hirtelen kinyitottam.

Amint megpillantottam

az üres reteszt,

keserűn csalódtam,

mert versnek hűlt helye!

Elszomorodtam!

Hirtelen haragomban

fiókom becsaptam,

mely furcsa

hangot hallatott:

csattant egy nagyot,


vagyis válaszul



otrombán

vihogott kajánul.

Temetem a múltamat,

ím a jelenben élek.

Összegezve mindent

a jövőben remélek.

A napok szürkék,
olykor színesek talán,
ám a falak fakók,
és hidegek ma már.

A virágok tarkák,
akár a tehenek,
a mesék cifrák,
s attól szépségesek.

A fák zöldek, csak
a fenyők tüskések,
a cicák is tarkák,
mind játszó "gyerekek".

A madarak vígak,
önfeledten énekelnek,
én is víg vagyok,
akár a kikelet.

Széjjel tört szivek,

sejtelmes sóhajok,

szomorú dalok,

szerelmes vagyok?

Sóvárgó szemek

méla tekintetek.

Szorító kezek,

szaladó lábak,

szabad gondolatok,

vajon merre járnak?

Szívszaggató szövegek

szerelmet színlelnek.

szerelmünk véget ért.

Mi lesz most véletek?

Szavakat festek a számmal,
Ó, rád kenem álmaim
Nevedet írnám az égre,
Ha lennének szárnyaim,
Magas láz űz messze tőled,
S mégis te vagy a gyógyír,
Vallomásokat köhögök fel,
S várom, hogy csókjaiddal gyógyíts,
Lángfelhők borítják lelkem színét,
A tűzmadár rakott fészket a szívem mélyén,
Egyetlen tojás mit ott hagyott,
S a kikelt fióka vágyaimmal táplálkozott,

Forró fejjel, forró vérrel,
Kívánlak téged minden éjjel.
Álmaimban messze szállok,
Ágyaimban veled hálok.

Indul a menet!
Merre vigyelek?
A váltó, a fék, a gáz,
Ha leesel, rosszul jársz.
Csinos kurvák, stoppos lányok,
Kocsmafüst és alkohol.
Erő a karban, a motorban,
Mindenkinek csak egy dolga van,
Húzni a gázt, húzni a gázt, húzni a gázt,
Húzni a gázt, húzni a gázt!

Az idő megállt csak a kerék forog,
Ha rád verik a balhét letagadod!
Előzni kell ez így megy ma már,
és húzni a gázt, húzni a gázt,
húzni a gázt, húzni a gázt, húzni a gázt!

ref:
Sebesség mámor,
Soha se gyógyulok
ki a lázból!