Életből lehet halál,
mikor a lét tovaszáll,
mikor a pillanat némán elmúló,
s a halált jelző harang meg-megkonduló
erő, s a halál lehelete a temetőben levő
emberekre iszonyatos béklyót
tevőnek mutatkozik.
Néma síri csendtől kong a temető.
Csupasz fejfák között szaladgál a röpke szellő.
A távolban megtört fejkendős özvegy zokogása hallik,
s a temető a síri csendben válaszként némán felmorajlik.
Zokogást kísérő szomorú suttogás:
"Ki volt a megboldogult,
ki így hirtelen elhunyt?"
S a kérdés nyomában harangkondulás jár,
s az üres szobában az ágy bevetve magában áll,
hol egykoron az elhunyt tengette napjait,
e szobában többé már légyzümmögés se hallik.
Harangkondulás,
csupasz fejfák,
néma sírok,
üres temető.
Nincs már olyan szellő, ki itt odébb lebegő.
Halálszagú lehelettel teli levegő,
Életet elhozó képzeletbeli sellő,
mikor jár erre végre, mint pusztulást elűző,
épülést hozó erő?
Mikor lép a csupasz fejfákkal teli temető
helyébe illatos virágos tavaszi mező?
Mikor lát végre a halandó e mezőn
röpke pillangókkal kergetőző felhőket az égen,
s mikor küzdenek új nemzedékek azért végre keményen,
hogy vidám, kerekded arcú nemzedéket a jövőnek neveljenek,
s mikor születnek végre nagy számban csodaszép gyermekek,
hogy bennük Istennek s embernek egyaránt kedve teljék,
s lesz e kellő erő s kitartás, hogy fiatal anyák , s apák gyermekeiket épségben felneveljék?
Kapcsolódó bejegyzések:
Egyedül nem vagyok.
Tollpihe
Karácsonyi gondolatok
Zivatar