Az esőben ülök, s látom az arcodat,
A hideg széltől most szememben könny fakad,
Bármit teszek, bármit csinálok,
Ha ez sokáig így marad, felemészt magányom,
Lassan nem marad semmi több, mint egy álom,
De akkor is csak rád, terád vágyom,
Gyötör a kín, s nem jön az álom,
Mert mindenhol csak az arcodat látom.
Elmentél tőlem, a szívem majd megszakadt,
A messzeség egyre jobban hívogat,
De nincs, az a távolság mitől elfeledlek,
Akkor is örökre csak téged szeretlek,
Reménykedve várom már azt a napot,
Mikor ajkadtól újra csókot kapok,
Ez nem más csak egy szép álom,
Mert az arcodat még mindig a messzeségbe látom.
Szeretnék veled az eső áztatott utcán állni,
Megölelni, nem csak az arcod a távolban látni,
Elmondani neked, mit idáig nem mertem,
Mit nekem adtál sohasem feledem,
Te vagy az kit örökre szeretni fogok,
Szívem mélyén a tűz csak teérted lobog,
Most feltámad a szél, s lámpákat oltogat,
A távolban ismét látom az arcodat.
A fák közt ülök, bús magányban várok,
A szürke felhőkkel én is messze szállok,
Lassan nyílik az ajtó, s te besétálsz rajta,
A szívemet egy ismerős érzés hajtja,
És ismét esik, s mi csak állunk,
Végre beteljesedett az álmunk,
Most a szívembe új reménység fakad,
Végre itt vagy, s újra látom az arcodat.
Kapcsolódó bejegyzések:
Másként, másság...
Kiáltás
Valamikor
Szeretnék szeretni