Kedves Rita versed jó, de a mondanivalójával azért vitatkoznák. Akinek mincs múlja annak jövője sincs! A nemzetek mind-mind keresik az őseiket (régészet stb.) és büszkék rájuk, (már akiknek van!!!) Az amnéziás ember, aki elfeledte múltját, nem tudja még azt se hogy hívják, hát igencsak szánalomra méltó! Bemásolom Neked a Kétökrös szekér c. írásomat a "Nevek rabságában" c könyvemből, azt hiszem igencsak a témához illő....

A KÉTÖKRÖS SZEKÉR

– A zembör mindig előre tekincsön – állandóan ez vót elöttem. A hosszú esztendők alatt azomba, váttozik az embör véleménye.
– Abba a zidőbe – haj, de régen is vót – két ökörrel fuvaroztam. A jobbmodúak lovat fogtak a szekérbe, de vótunk mi is sokan a faluba, akik teheneket kötöttünk a kocsi elibe, és így vittük a zárút egyik falubúl a másikba. Lassú vót a fogat, de akkoriba nem hajtott sem a tatár, sem a török, ráértünk mindenre, hát ha naponta eggyet tuttam csak fordúni, nem kérte azt számon rajtam senkise. Gyakorta akatt számomra valami fuvarozni való, a szomszédos Somogyvárra, de Pamukra is el-el köllött vinni ezt-azt. A hetesi út se így nézett ki akkoriba, tudod az, amelyik a Kis és a Váralja uccán vezet délnek Hetes felé. Valamikor széles, jó karbatartott fődút vót az, olyan – talán jobb is, mint manapság a sztráda, csak itt nem köllött útjegyet váttani. A kocsiút csöndes erdők és rétek között vezetött nyílegyenösen, sehun egy kaptató, sehun egy domb. Hát ezen az úton jártam én is a Rizskával mög a Bözskével. Jó korán mögraktam a szekeret, aztán öttem is valamit, majd a két jó állat nyakába raktam a jármot, bekötöttem üket a kocsi elibe és elindútunk. Régi szokásom vót, hogy nem űtem a bakra, hanem csak úgy, a zapozstolok lován ballagtam a zökrök előtt, azok meg, mint a pulikutya, gyüttek utánam. Órákba is tellett, amire megérkeztünk úticélunkhó, közbe meghánytuk-vetettük, milyen is lössz a termés, milyen tél várható, a politikába is nekem hattak igazat, mert szó, ami szó, egyször se szakították félbe gondolatmenetömet, még akkor se, amikor a szomszéd takaros Mariskára terelődött gondolatom az eszembe gyutván. Hát így ballagtunk nap-mint nap, ráérősen a tarka rétek, a fenyves erdők meg a tölgyesek között.
162
– Egy szép nyárvégi napon, mögint a szomszéd faluba köllött vinni valamit. Mögraktam a kocsit, aztán a két jó ökrömet a szekér elejbe fogtam. Ahogy elindútam hátraszótam, – ahogy mán számtalanszor- „Rizska, te!”… Az út mög lépésrül-lépésre fogyott, ahogy kényelmesen ballagtam, hogy a zutazás ne legyen unalmas mögint mögtárgyaltam kísérőimmel a világ folyását, a szomszéd Mariskát se hagyva ki a diskurzusbúl. Kedvetem ezt a társaságot, mert néha, ha rákérdeztem: „igaz-é Rizska?”, vagy „úgy van-é Bözske?” sose szótak bele, hogy nem úgy van. Az út meg csak egyre fogyott…
– Mög is érköztem, még a déli harangszó előtt Pamukra a komához, letudva vagy tíz-tizenkét kilométört. Mögyök be a nyitott kapun a portájára, a fekete puli, a Bogáncs örömmel ugrál körül, és csahintva köszönt.
– Nézök hátra a Rizskára, mög a Bözskére…
– Nözök hátra mégögyször…
– Mögdörzsölöm a szömömet, majd tágra nyitom, amennyire csak bírom, de a két ökrömet sehun nem látom. Látom a koma házát, látom a Bogáncsot, de a két jó állatom – akármennyire is meresztem szömömet, se-hun…
– Hát azok otthun marattak, áttak ott, ahun regge hagytam üket az udvaromba, csöndesen kérődztek, úgy le-tem rájuk, mikor hazaértem.
– Hát azér mondom öcsém, a zembör tekincsen előre, de nem árt, ha néha visszanéz!

Válasz