Az örök remény
Beesett gerenda, feketéllő falak,
Felszakadt parketta, pár darab ágyrugó.
Nem messze tőlük egy porlódó alak
Áll rogyadozva - tán szekrény volt -, ma bukó
Összeeső lelke bámul bambán s bután,
Öt évvel a végső világégés után.
Amott a folyópart, kiszáradt a meder.
Itt víz csobogott, csacsogtak a habok;
Bennük halálos lett az ízes eledel.
Mondják mind: jer felém, búcsú csókot adok.
Azután eltűnnek, örökre vakon tán,
Öt évvel a végső világégés után.
Néma sóhaj a híd két összetört karja,
Pedig valaha hogy nyergelte a folyót!
Akkor büszkén ívelt, most a semmit marja
Vadul gyűlölettel: nem vár már semmi jót,
Hiszen egyre porlik, mert az idő fut ám,
Öt évvel a végső világégés után.
Bombaheges úton bandukol a naptár.
Szépen sorakozó szellemházak hívják
Egymást meggyászolni. Mint megannyi volt vár
Romjaként rogyadoznak, s a nemlétet szívják,
Magukat fogyasztván. A műlt kél tétován
Öt évvel a végső világégés után.
Fekete karók a szürke földön itt-ott.
A képzeletben volt-ágak suhogása
Egyre erősebb, és súgják: minden halott!
Az eszmék mezején él az erdő mása.
De csak a konok csönd nő az idő múltán,
Öt évvel a végső világégés után.
Kipusztult az élet? Elfogyott a remény?
Halott bolygó rója tisztelet köreit?
A romlás győzelmén ez csupán az erény.
Nem maradt egy lény sem, kiben támadna hit,
Kiben megfoganna új dalos vágy sután,
Öt évvel a végső világégés után?!
És mégis! Föld alól egy ember tántorog
Föl, föl a szabadba. Arca már csupa ránc,
Lába sánta, bőre égett, s hör'g a torok,
Amint motyogni kezd: lesz még vígság és tánc.
Pillanat a halál, az élet az örök,
Tudom, maradt társam, soha meg nem török!
(1982)
Kapcsolódó bejegyzések:
Tünődés
Előérzet
Életcél
Felelet