Gondolatok létünkről

Szürkéivel az est eljő.

Árnyak nőnek, színek szünnek.

Képzeletem akkor megnő,

S találgatom, vajh' éltünknek

Mi a titka - a nagy titok,

Melyért élünk és születtünk,

Küzdünk míg a vég jönni fog

És elmossa minden tettünk.

Mi meghalunk, de fiaink

Tovább fonnak lét-fonalat,

S néha hitük ha meg is ing,

Nem lépik át a vonalat,

Mely a halál-híd határa.

Majd a kerék újat fordul:

Élet omlik, épül vára,

Bizton áll, ám végzet szél fúj.

A Megoldást merre lelem?

-,És előttem végig pereg

Dióhéjnyi történelem.

Millió év - s nem értelek!

Megfeszítem agyam húrját,

Már én vagyok az ősember,

És figyelek csupán bús mát,

Puszta létem csak, más nem kell.

Villan a kép - s húzok igát.

Szolga lettem Egyiptomban.

Robotom az új folyó gát.

Azt nézem, a lapát hol van.

Fényűzés a gondolkodás,

Azt csinálják bölcsek, s király.

A rabszolgák munkája más...

Agyam képe már messze száll.

Mohács síkján ontom vérem,

Harcolok a szent keresztért.

Ott vágtatok a had élen,

De nem véd meg a harci vért.

Oly oktalan a halálom,

Mint sok ezer Dózsa népnek

Néhány éve. - És az álom

Múlt képei tovább lépnek.

Ismerős kép a Múzeum.

Esik eső, ám nagy tömeg

Feszülten vár: új Te-Deum

Izzó verse állítja meg.

Majd hónapok gyorsan telnek.

Egyre többen már felednék

Értelmét a Tavasz-jelnek.

Pedig akkor nem hervadt még.

Bomba robban, házak égnek,

Országokat felosztanak.

Nyitott bőrön heget tépnek,

Hitler, s Sztálin: közös szavak!

Aztán ismét világ égés.

Rettegve öl minden ember,

És nem tudja mi a lépés,

Hunyorog nagy figyelemmel.

Azután csend és némaság.

Megfagyott lég két oldalon.

Pénzcsörgetés létünkhöz vág,

Válaszol rá üres malom,

Melyből árad demagóg szó.

Új indulat folyton gyűlik,

S lepereg, mint falról borsó;

Meddő eszmék, mint száraz szik.

Forradalmat eltipornak.

Halkan folyik a forró vér

Számos helyén a világnak.

Az élet nyög, s némán megtér.

Ez még a múlt, de már jelen

Is egyszerre. - Szélmalomharc?

Megújul a történelem,

Mely csupán kis homokban karc?

Most megértem :  az életcél, -

Létünk maga - mindig megvan.

Csak a forma száz arca él,

Mely változik, más mint tegnap.

Alakítjuk történelmünk,

S csodálkozunk, ha elkészült

Új szakasza - ráismernünk

Nem sikerül - látunk más űrt.

               *

Éjszaka van, csillagos ég

Örök társam - itt a kezdet

Értelmetlen, s soha nincs vég,

A Mindenség fényt nem veszthet.

         (1982)