Ül, mélán Béla, és a párja
Mindkettő, egyre csak a csodát várja
Még a kertkaput is kitárja
Ő, meg a párja
Hogy akadály nélkül
Betérhessen, ha jő
Béla, és a párja
Csodája
Ott kuksolnak, tátva van a szájuk
Rajtuk, már évek óta
Ünneplő ruhájuk
Hogy illőn köszöntsék
Ha véletlenül rájuk
Találna a várt csodájuk
Éjszaka, felváltva állnak őrt
Kezükbe szorongatva egy-egy tőrt
Hogyha hirtelen szállna rájuk
A várva várt csodájuk
Nehogy egy szemfüles idegen
Rájuk törjön hidegen
S, vigye azt a csodát
Hisz, azt se tudja, hogy micsodát vinne
Amiről ő maga, valami mást hinne
Így telnek, múlnak az évek
Alig esznek, isznak, már alig alszanak s, az élet
Hiába rak köréjük ezer csodát
Ők csak mélán bámulják azt a micsodát
Mert nem látnak, csupán bambán néznek
És így telik el fejük fölött az élet
Látván e balgaságot egy kis csoda
Gondolta megmutatja, hogy ő kicsoda
Meghúzta Béla fülét, neje haját
A válasz erre csupán annyi volt, hogy nahát, nahát
Ez meg, micsoda
S a kis csoda végképp megunván a dolgot
Megvonva vállát, tüstént kereket is oldott
Így üldögél azóta is neje meg a Béla
Csak szemük pislant egyet-kettőt
De azt is csak néha
Mert úgy gondolja Béla, és a párja
Szemet hunyni nem méltó dolog ahhoz
Ki a csodáját várja
Utolsó hozzászólás