Kába testem, lelkem, gyengül a két kezem,
érzem nemsokára utolér végzetem.
Utólag elmerengek, hol és mikor lett
számomra a szerelem szenvedéssel telt...
Fiatalon, tizenhat éves koromba',
hittem szép szavának, én naiv ostoba.
Ott a karjai közt, nem volt más fontosabb,
csupán, hogy a kezével simítsa arcomat.
Élveztem ölelését, csókját ajkamon,
akartam hogy az érzés örökké tartson.
Övé lett a szívem, azt hittem így marad,
bíztam hogy szerelmünk jó irányba halad.
Amikor elköszönt azt mondta:" édesem
örökké szeretlek, te vagy az életem"...
Mikor újra láttam, karja már mást ölelt,
üres tekintete ridegen rám meredt...
Rájöttem rögtön, csak játszott és becsapott,
igaz szerelmemért, néma közönyt adott.
Tudom, akkor este minden megváltozott,
életem kisiklott, akkor lett átkozott!
Szívemet adtam neki, ő volt mindenem,
tudta ő is jól, hogy igazán szeretem.
De most már nem érdekel, mi lesz majd velem,
amiben eddig hittem, eltűnt hirtelen.
Alkohol és mámor lett az új barátom,
bármi is történt, most már hiába bánom...
A reménytelenség rám nyomta bélyegét,
hiszékenységemet okolom mindenért.
De nekem már késő, nincs visszaút, érzem...
Bízni már sosem fogok, több sebből vérzem.
Végre eljött a megnyugvást hozó halál,
érzem leheletét, és az idő megáll...

Lábad nyomát belepi már a hó,
kíméletlen e fehér takaró.
Minden emléket magaddal vittél,
végül te is szó nélkül elmentél.

Néztem ahogyan lépkedsz a havon,
sietve távoztál, ez fájt nagyon...
Egy röpke csók, és aztán eltűntél,
utoljára rám sem tekintettél.

Szerelmünk rövid volt és mámoros,
de válásunk, csak nekem bánatos,
neked nem jelentett ez semmit sem,
csak én voltam ki mindent elhittem.

Nem tudtam, hogy hamis ölelésed,
azt hittem, ezek valós érzések.
Későn vettem észre, hogy becsaptál,
szavaiddal mindvégig hazudtál.

Mit lehet tenni, ilyen az élet,
a szerető szívek csak remélnek.
Menj csak el, és sietve felejts el,
lesz majd más, ki szeret becsülettel.

Lábad nyomát belepi már a hó,
"tüntesd el gyorsan, fehér takaró,"
ne maradjon még nyoma se annak,
hogy valaha ily rútul becsaptak.

Kedvesem, látom hogy könnyes szemed,

mondd el mi bánt, hátha segíthetek,

nyújtsd ide nekem a két kezedet,

elűzöm tőled a fellegeket.

Mindent mi fáj, kérlek ossz meg velem,

légy őszinte, úgy ahogy én teszem.

Bármi is az, minden megoldható,

test és a lélek is gyógyítható.

Ölelj át kedves, és sírd ki magad,

könnyeid előttem sose tagadd.

Jól tudom én is mi a fájdalom,

te vagy ki eltörli a bánatom.

Látom, már két szemed újra nevet,

így édes, ez az kit szívem szeret...

Jöjj, ölelj gyorsan és szeress nagyon,

bármi is az mit kérsz, neked adom.

Szóljon hazánkról versem, elmondom nekem mit jelent.
barátok, szerelmek, tervek, mindez nekem otthont teremt.
Szülőföldem e kis ország, jónak, rossznak színtere,
szájról szájra járó mondák otthona és lakhelye.

Ez a haza mindenkié, aki magyar, s aki szeret,
elesettek lelkeiért, mondjon imát ez a nemzet!
Őseink a vértöl ázva, életüket adták érte,
bízván hogy tetteik által felejtődik ifjak vétke.

Meghaltak sokan e honért, fiatal, öreg s gyermek,
elhullt sok bátor hazafi, mert hitték hogy békét nyernek.
Emlékezünk, s  koszorúval tisztelgünk nekik,

kik áldozatukkal, hazánkat naggyá teszik.

Szabadság ez, mi pénzzel

meg nem váltható.

A lélek örök szárnyalása

a gondolatban-

hol színes képekkel fest

a szó.

Bazsó Éva Andrea /Korin/

Veled alszom el,

s veled ébredek,

A fények az ablakon át,

a testedre érnek..

Csak nézlek,

ahogy alszol,

nézem ahogy élsz,

s lélegzel.

Csak nézem mozdulatlan tested,

s minden rezdülésedet.

S kérném, hogy

ne ébredjünk fel!

Csak nézlek, ahogy alszol,

S nem érintelek,

Csak nézlek,

a szád, a vállad, a kezed..

Vágyom rá,

hogy átölelj,

Mégsem ébresztelek fel!

Csak nézlek, s nem szólok,

csak fekszem melletted,

Csak nézlek, s te tudod,

hogy szemem figyel...

Akartam hinni…/Kérdések helyett!

Akartam hinni,

hogy mindig így marad,

hogy mindig mellettem marad!

Akartam hinni,

hogy egy perc hatszáz másodpercből áll,

azon a csodaszép szombat éjszakán!

De tudtam,

s a tudat könnyessé tette szemem…

Tudtam, hogy nem tarthat örökké semmi sem!

Órámra néztem,

de csitított, hogy a percet élvezzem,

nem számít , mert nincs idő és tér,

csak pillanatok,

s végtelen sok az együtt eltölthető idő!

Azóta nyárra ősz jött,

s őszre tél!

2 éve | Bertalan Gyula | 0 hozzászólás

Amnézia

Már nem kérem, hogy

pillangó-reggel szárnyaiddal

hűsítsd lázas álmom,

szárítsd párnámon a

verejték foltokat és rakd össze

redőnycsík szaggatott testem,

ha kitakar álmodból a nap.

Nem érezlek,

ujjaim idegpályáin

hiányzik az ősi visszacsatolás.

A tudat, hogy létezel, már

nem annyira fontos.

Éjszakát formálok

feketére mázolt arccal és

elhiszem, hogy létezik

valahol az érzés amnézia.