Tőlem talán mást vártatok,

nem költő csak ember vagyok.

Szómagvaim elvetettem,

ha kikeltek gyönyörködtem.

Magammal most szembenézek,

ti nem nézitek ezt a képet.

Hogyan gyötör a kétségem,

nem látom a tehetségem.

Az írástól kezem gyengül,

az oromom szemüveg ül.

Annyi mindent mondanék még,

füzetemben van hely elég.

Nem mehetek el nyom nélkül,

néhány verset hagyok végül.

Láttam sokszor imádkozni anyám,

az áhitat sugárzott mosolygós arcán.

Néztem, hogy az oltár előtt térdepel,

valami közös titkuk lehet Istennel.

Rózsafűzért pergetett újjai küzött,

lelkébe ilyenkor béke költözött.

A nyugalom borított fátylat vállára,

csak ámultam ennyi hit láttára.

Most nagyon szégyenllem magam miatta,

hiába való volt minden akaratja.

Hit szeretetnek rajtam nincs foganatja,

talán, mert  a tudás fejem megzavarta.

Anyám ismerhette Isten útját benne,

kemény parancsait bigottan követte.

Megszületett

Megszületett szeme csukva

S a füle kétfelől máris bedugva

S ha jár, szeme a semmibe tekint

Ha jó, ha nem ő lemondón legyint

Agyát átjárja a kép, és hangzavar

Ő persze soha senkit nem zavar

Lép, lába alatt fut a kanyargós út

Elméje rozzant kerekes kút

S ha leesik a mélybe egy érme

Mi történik, kérdem én félve?

Kondul a harang, bim-bam.

Anyja kiált: kicsim, ham-ham!

Ő nem mondja: jövök jó anyám!

Csukott száj szól: ahá.

A márvány és a szó

A márvány és a fű is beszél,

És szavakat sugdos a réti szél.

De csak kevés fül érti e szavakat,

És ha érti is, bármit odahagy.

Miért feleded a múltat?

Miért dobod el a jövőt?

Utad bár más lábával járod,

A te nyakadat töri a járom.

Az egyik füleden bemegy a szó,

A másik füleden kijön a szólam.

Így már érthető (hiszen),

Nincsen közte semmisem.

A magyar sors keresztre szegeződött

idegenek döntenek sorsa fölött.

Ha elveszett fiatokra gondolok,

szívemben megkondulnak a harangok.

A hatalom elragadta gyermekét,

elvették életét idegen érdekért

Kárpát alján könnyek, gyász és temetés

anyáké marad a bánat, szenvedés.

Legyenek mindörökké átkozottak,

kik gyermeket apjától megfosztottak.

Özvegy asszonyok járnak feketében,

apja, férje fia a temetőben.

Füredi gondolatok

Szeretek reggel kiülni egy parti padra,
csukott nézni a felkelő napra.

Ha elég korán jönnék, és estig maradnék,
egy emberöltőt végignézhetnék.

Ki milyen napon született,
élete lefolyása akár olyan is lehet.

Amikor virrad, kitör az élet első sugárra,
a reggel feltörő fényözön, mint
tiszta gyermeki szemek ragyogása.

A magasban járó nap, ha lángoló hévvel éget,
életed delén a nap az esttel nem ér véget.

Az biztos! Eljön a vöröslő korong hanyatlása,
s végül lebúvik utolsó parázsló sugára.

Általad voltam nő,

előtted vetettem le ruhámat

bennem érlelt a jövő

magzatot általad.

Én magamat adtam,

nem csituló lüktetést,

Te adtad másik feledet és

azt aki sohasem voltam.

Így lettünk ketten egész,

halálig társnak ítélve

ez nem is kevés,

egy egész életre.

Ma reggel arra keltem

behavazott már a tél,

kinézni alig mertem,

a fehér pihe térdig ér.

Fenyőfa földig hajlik,

vatta paplan a hátán,

tülevél ki se látszik,

káprázatos e látvány.

Havat most nem seperek,

jó meleg a kis szobám,

addig még ki se megyek,

amíg tele a kamrám.

                   AKÁR EGY KISGYEREK...

Akár egy kisgyerek.

Minden mozdulatával,

mindegy, hogy fűben hempereg,

vagy játszik egy babával,

arcomra mosolyt csal.

szemembe örömkönnyeket;

ha megjövök, felragyog

s mutatja, hogy szeret.

Akár egy kisgyerek.

Éjjel felnyüszít,

én nyomban ébredek.

Végezhesse dolgát,

mindig hajnalban kelek.

S teszem boldogan.

Viselem gondját,

szedem piszkait,

mosom kedvenc rongyát.

Akár egy kisgyerek.

ÁLMODOZVA

Korom sötét van odakint,
felhő takarja, a hold se int
s a roppant fák se látszanak,
csak hallani, hogy játszanak
ágakat zörgetve a szelek.
Ébren fekszem, éjfél lehet....
Sóhajtozom forgolódva,
hiányod párnám gyűri s nyomja
minden mozdulatnál a hátamat;
s fojtogat a vágy, hogy lássalak.