Látod-e vándor,
utadnak végét?...
Álmodnak célját,
végső reményét?
Hallod-e hangját,
lelked hangjának?
Létező lényednek,
megszokott szavában?
Tudod-e magadról,...
hogy te mit remélhetsz?
S sorsod könnyebb,
vagy nehezebb,
útra téved?
Érted-e jogát,
a szív szavának?
Lelked most vajon,
nyugodt vagy fáradt?
Hiszed-e azt amit,
véghez kell vinned?
Azt ami célod neked,
azt el is kell érned?
Érzed-e testedben,
a fáradság súlyát?
Arcod verejtékét,
a küzdés mivoltját?
Van-e még hited,
istened te néked?

Létében meg csalattatva,
nem lesz a bűn eszköze!
Áldozattá lévén sorsa,
s mostoha az élete! -

Stigmájától így szenvedvén,
nehéz az ő keresztje!
Kigúnyolván és megvetvén,
nevetség a bélyege! -

S ahogy ezt némán tűri,
ezen bántalmak súlyát!
Megaláztatóttságában ,
ím hát újra talpra áll! -

Tekintetét fel emelvén,
istenéhez fordul hát.
A hit lesz neki a fegyvere,
s az ősi erő reá száll! -

A büszkeségtől fel vértezve,
önmagát lám meg lelé!
S virtusában még vívódván,
magyar sorsára eszmél!

Én vagyok én,az ember.
Talán az egyedüli nagy?
Én aki alkotni tudok,
az álmokból célokat !

Vagyok a mindenségnek,
egy jelentéktelen foltja.
A hatalmas nagy egésznek,
csak egy piciny kis darabja ! -

Apró kis pontocska,
merengő álmával.
A hatalmas erők közt,
...szánalmasságában !

Valami eszköze,
a jó és rossz harcának.
Egy áldozat csak,
a saját világának ! -

S az anyagi élet,
e bűnős sorsában !
Tündöklő szellemének,
lénye rabságában !

Kísérti meg létében,
a döntésnek a súlya.

Öreg tönk áll,
egymagában!
Néma nemes,
méltóságban.
Ezer éve küzd idővel,
s ellen áll,...
mindennel szemben! -

Dacol sorssal,
és világgal!
Így él mélyen,
magányában!
Korhadt rönkje,
mily kitartó!
Konok,merész,
és reményt nyújtó. -

A vén tölgynek,
élő ága!
Belőle nőt,
új hajtása!
Oly zsenge még,
és fiatal!
Nő csak nő,...
mert élni akar! -

Idő tépi,
villám sújtja.
Kegyetlen,
neki a sorsa!
Folytja a gaz,
és bántja féreg!
De ő így is,
élni képes! -

Mert a gyökér,
ami táplál.
Erős és nagy,...

Ember vagyok,hát igen
néha mégis szégyellem.
Mert az anyag mellett,
lehet,hogy a lélek szenved! -

Önön ön magamban,
eltévedve mélyen!
Vagyok az anyagnak,
e bűnös börtönében! -

Lassan belefeledkezve,
az "anyagi hajszába",...
Elfeledve azt,hogy
miért vagyok e világba? -

Így tesz engemet,
az ő rabjává!
Szabad szellememnek,
fájó zsarnokává! -

De emberi lényemből,
a lélek felkiált!
S tényként közli velem,
létezésem okát! -

/2xistvn/

Lettem a semmiből,
vagyok mint a kőd.
Egyszer jőttem csak,
s egyszer eltűnők.

A múzsa csókja ég,
e ráncos homlokon.
Hozva ihletet,...
én a verseimet adom!

Őrjítő e vágy,...
mely bennem kavarog.
A kegyetlen remény,
áldozata vagyok.

Érzelem s a tett,
kísért meg engemet.
Magyar szot rebegve,
kiőntőm hát szívemet!

Mert istennek és nemzetnek,
vagyok hű gyermeke.
Ember és magyar,...
most és mindőrőkre!

/ 2xistvn /

Mondanám hogy hallják,
de nem hallja meg senki!
Mutatnám hogy lássák.
és nem figyel rám senki!

Az igazság szabályát,
ma megtöri az érdek!
S a bűnök hazugsága már,
a hatalom fegyvere lett!

Mohó kapzsi kezek,
formálják világunk!
Ezeknek tudod sajnos,
mi a játékaivá váltunk!

Bábok lettünk igen,
a hatalom szemében!
Áldozat csupán, ...
a gonosznak kezében!

Ember mivoltunkban,
vagyunk porig megalázva!
Erkölcstelenül csak
saját szégyenünkbe zárva!

Tudjuk mégis tűrjük,
gondolkodó lényként,
hogy saját lelkünket,
pénzükkel megvegyék!

Már tudom--

Most már tudom mi ez

Egy olyan út, melyet a táv megfelez

Az éjszakák és nappalok

Az erdök és mezők, a hold és a nap

A magány hiánya egyszeriben ölbe kap

Majd át repít egy más világba

Egy várakozásba, egy talányba

Most még nem tudom miért

De az útunk egyszer összeér

Nem tudom, mi jön, mi lesz

Csak legyél, itt amint kell

Minden ujjam átölel

Elalszom majd csendesen

Ha dalt játszol a lelkemen

Most már tudom mi ez, mi is lehet

Összerakom magamnak a képeket

Amit látni –te meg én

Ott a végtelen út –közepén.

Istenem,Istenem,

Miért hagytál el engem?

Öreg napjaimban,

egyedül kell lennem.

Otthonom a magány,

Szótlan nemasága,

Barátaim a négy fal,

kopott ruházata.

Régi butorjaim,

néha hangott adnak.

Százéves multjukban,

recsegnek, ropognak.

Időközönként a Vándorszéll,

nekem is hegedül.

Kopogtat, figyelmeztet ,

sok mindenre emlékeztet.

Az ablakomon keresztül,

a Holdkisasszonny reám tekint.

Rólam sem veszi le,

fáradt szemeit.

Őrködik felvettem,

hosszú,hosszú éjszakákon át

Egyedül nem vagyok.

TŰNŐDÉS

Talán ott felejtette a nyár,

Üldögélt egy sápadt napon

Az udvaron, anyám.

Elmerengett a felhő vonulásán,

És benne az évek múlásában.

Július csontmelegítő

Szellői körbefonják.

És ő csak ámul, hogy távolodnak

Ég és föld között,

A holdba és a napba,

A vízbe és a földbe,

Fáradt csontok maradványai.

Így viszik őt is évei-

Emlékek és reménység közt lassan.

Így sodorta ősz hajáig,

Hol már csak a szeretet fehér felhői úsznak,

És a távolodó álmok,

A káprázatba fénylő remények,

Így viszik őt a szeszélyes évek a felhőkig,

Ahol csak egyedül lehet,

Figyelve lent, a sok kezet,

Melyek még egyszer visszaintenek.