Templom

Torony, torony, templomtorony
Ellátszol te messzire,
Miért nem lát akkor, mégse senkise?
Indulok az Isten-házba egyedül az imára,
Segítsen meg, hogy

Egyszer más is higgyen az ő fiába!

VOLT-NINCS:

Zsoldos Zsóka

Álmomban néha még fognám a kilincsed

De villámként súlyt belém a valóság volt-nincse

Mulatok magamon ó te balga-balga

Nem hogy kilincs nincs már

 út sem vezet arra

Látom arcod emlékemben,

felcsillan a víztükörben.

Akkor űrt hagytál magad után,

nem volt olyan nap,amikor nem hiányoztál.

Víztükörben halvány arcod,

a sebeidet nyalogatod.

Megbántad a szakítást,

de késő már,az űrt betöltötte más.

Víztükörben csillogott a remény,

lágyan átkarolt,bár egy kicsit félt.

Mégis bátran ment bele,

egy mindent elsöprő szerelembe.

Víztükörben Boldogság,

szívem-lelkem járta át.

Kifejezte érzését,

kimutatta szerelmét.

            Új Nap!

Új nap kezdődött mikor

reggel  felébredtem,

elfeledve minden rosszat,

mert érzem,hogy lélegzem.

A múlt fájdalma ,még

mindig él szívemben,

de a mostani boldogságért,

mind ezt elfeledem.

Kis Unokám mellettem alszik,

hallom halk szuszogását,

átölelem karommal, és

féltőn vigyázom álmát.

Boldog vagyok,hogy élek,

s mi még együtt lehetünk,

a jelen a fontos és ,hogy

együtt dobog szívünk!

Kicsi hangya ujjong éppen,

szaladgál az erdőszélen.

Találtam most egy nagy hegyet,

szép darabka friss kenyeret.

A sok hangya mind úgy hordja,

dolgoznak, mint sok kis szolga.

Karácsonykor összegyűlnek,

kenyérhegyet eszegetnek.

Nincsen nekik díszes gyertya,

ajándék, sem karácsonyfa.

Boldogság a homokvárba,

amelyet ők építettek.

Meghívnak majd vendégségbe,

karácsonyi ünnepségre.

     Egy ösvény vezet a végtelenbe,

     széle fákkal, bokrokkal övezve.

     Mintha ott ember sosem járt volna,

     fák között a madár sem dalolna.

     Érintetlen-e csodás természet,

     mely szépségével mindenkit meglep.

     Csak a szél susogását lehet hallani,

     ezt a csodás ösvényt végig kel járni.

     Gyertek hát emberek keressük meg,

     hisz ez a mi erdőnk,és az út a

     Tiszához vezet!

Játszik a baba.

A fűszálat békén hagyja,

De a hegyén lévő tücsköt

Megragadja, egyet tüsszög

S hopp, a hoppantó elszökik.

A légörvények ellökik.

Játszik a baba.

A bohóka kacagja

A nóziján a pillangót,

A villanót, elillanót.

Más szórakozás híján

Eltipeg a napsugár hídján.

Bennem a múlt képe ébred,

bárányfelhő égre téved,

a napsugár olyan édes.

Vidám nyarak jöttek, mentek,

felébredtek a szerelmek,

ajkaimról csókot csentek.

Csak álom volt, felébredtem,

közben elmúlt hetven évem,

mi történt a Földdel kérdem.

Már nem ugyanaz, mint régen,

Nap-tűz perzsel  fenn az égen,

sivataggá lett az éden.

A nyár ízét kortyolgatom,

a homokos tengerparton.

Rámtelepszik a renyheség,

élvezem a semmittevést.

Csak a felhőket bámulom,

jól esik ez a nyugalom.

A délután az estbe lép,

lassaskán eltűnik a kék.

A parton nyüzsög az élet,

taverna csábít vendéget.

Az éhes turista betér,

a fákon kabóca zenél.

A fáradt Nap aludni tér,

bíbort ölt az ég peremén.

Szeme rákacsint a Holdra,

felragyog a csillagpompa.