Mezőn ballag Mama- Róka,

mellette a két apróka.

Nem rabolnak már tyúkólat,

helyette csak füvet falnak.

Tehénke sem fog legelni,

csak csokit, és tortát enni.

Mielőtt a gazdasszonya

feji, cukit is ad neki.

Cicánk hátán lám Egér,

barátsággal ez is felér.

Egérháznál majd megálnak,

kezet ráznak, és elválnak.

Szerelmes a Nyúl, és a Kutya,

csókolóznak, keringőznek,

csárdást járnak, elfáradnak.

Megpihennek, hazamennek.

Verebek az eresz alatt,

sört isznak, és pityókásak.

Hátam még bírja a terheket,

kezem kérges, gerincem egyenes.

Állok, nézem milyen a világ,

nem harcolok, nem vívok csatát.

Sok ezret fordult velem a Föld,,

öreg lettem, mint erdei tölgy.

Fámon nekem babér nem terem,

a jelent hittel elviselem.

Körül vettek szép fiatal fák,

gyerek csemeték, kis  unokák.

Már túl régen nem várok csodát,

boldog voltam itt volt a család.

Ki lombom alá pihenni tér,

míg lehullik az utolsó levél,

vég- időm száradásra ítél

szeretetet kap szeretetér'.

Sötétből kitörő fény,

a pirkadat vöröslik.

A csillagok kihunytak.

A szép reggeli fények,

A csodás tünemények.

A természet is éled,

az erdő velem ébred.

A mező, és a virág,

énekel most a határ,

melenget a napsugár.

A kék vizek színében,

a fellegek szívében,

az élet tárul elém.

Messzeség, a nagy hegyek,

és a távoli völgyek.

Felhők foszlányain át,

nézem az égi csodát,

gondolatom vonalát.

Látom én - szépeket,

az Isteni képeket.

                         Bárányhimlő             

Lázas kicsi babám

Teste csupa hólyag

Csak el ne vakarja!   

Nyűgös kicsi babám

Ringatom mint csónak

Csak el ne kaparja!

Gyógyulj kicsi babám

Jobban leszel holnap

Csak legyünk túl rajta!

Néha látom gyermekarcom,

csillogó szemem mosolyát,

a kerti utat végig járom,

érzem a virágok illatát.

Álmodom a régi házról,

hol boldogan éltem én,

a hatalmas eperfáról,

oly közeli a messzeség.

Látom, hogy fa lombjában

egy kis rigó fészket rakott.

Rózsalugas árnyékában

mesekönyvet olvasok.

Ha előbújik lustaságom

befekszem a nyár ölébe,

elmélázva ábrándozom,

feltűnik egy fiú képe.

Álmodom a friss kenyérről,

becsültünk minden falatot,

arról az önzetlen szépről,

mit a természet adott.

Somogy, Kupavárdomb

A nemzet szíve valaha itt dobogott,

Hol egykor a Balaton vize csobogott.

A domb alján meg fényes kikötő,

Ahová érkezett gályákon, a badacsonyi kő.

Fent, Koppány herceg turulos-zászlaja,

Kit tisztelt a nép nagyja s apraja.

Büszke, erős nép volt ekkor még a magyar,

Az Öreg Isten előtt egyenlő és szabad.

Anyjuk a természet, apjuk a fénylő nap,

S nem tűrték azt, hogy a fajtájuk legyen rab.

A magyar ajkú népek, kiket testvériség kötött,

Mind megfértek békén a Kárpátok között.

Éj világ dallam szól,

csillagfény vándorol.

Arcocskád oly vidám,

szépségem, kicsinyem.

Kezemet megfogod,

kis szemed behunyod.

Álmodsz majd szépeket,

tündérkék léteznek.

Csillagok ringatnak,

az álmok biztatnak.

Reggel ha felébredsz,

álmodra emlékezz.

Maradj olyannak mindig nekem,

mint mikor még őrülten szerettél.

Mikor ízzást láttam szemedben,

forrón öleltél, míg tombolt a tél.

A remegés rajtam most átfutott,

képzeltem, hogy velem maradsz.

Vágyat gyújtottál, aztán elmentél.

megértettem, más hazát akarsz.

Álmodozni hozzád még betérek,

már csak a rövid múlt közös,

te és én is az emlékekben élek,

ami szép volt fátyolos, ködös.

Magányban élek szívem hidegében.

Felidézem a szerelmes vágyakat

Elmerengek egy közös fényképen,

mindig az első szerelmem  maradsz.

Virágos rét mellett, egy nagy tölgyfa áll, van ott egy kis rókavár. Ott lakott a kis Vuk, és a testvérei, Íny a családanya, és Kag az apuka. Ő üzletkötő, jól megy sora, mert naponta egy kövér libával tér haza. Nem messze tőlük, lakott a róka rokon, az öreg Karak, aki a kalánból nagyot harap. 

Barlangjában üldögél, és a monitorra téved tekintete. Látja ám, hogy a kis Vuk segítségért kiabál, böngészi a híreket, és rátalál, oda lett a rókavár. De van mi boldogít öreg Karak, mert a kis Vuk nálad marad.

Fákon pihen a csend,

a hegyen bealkonyul,

a Hold az égre gurul,

fenn trend a rend.

Ott pontos a menetrend.

Mennék a hajnal elébe,

a Nap süssön ki végre,

de ő mindig ragyog fent,

csak a Földön van sötét.

Ráült a világra,

kúszik az agyakba,

mint pestis terjed szét.

Ez nem az én világom.

Itt kihunytak a fények,

gyűlöletben élnek.

Olyan helyre vágyom,

hol nyugalmam találom

hol békességben élnek,

az emberek nem félnek,

nem számít másságom

és az álmok szépek.