Hiába rejtőzöl

Oly rég óta rejtőzködöm, a világ kíváncsi tekintete elöl,
Hogy néha már azt sem tudom én vagyok-e, aki vagyok,
Álarcot húzok, mert a kegyetlen világ úgy érzem, megöl,
Mert azt szeretném hinni, így kívül tarthatom, ami rossz.

S este mikor hazaérek, a ruhámmal együtt Őt is leveszem,
Elrejtett titkaim lassan a felszínre érnek s láthatóvá válnak,
S az éj végtelen csendjében minden fájó emlék újra lepereg,
Mert lelked békéjét csak magad védheted, nem védi az álarc.

Magamnak is hazudok,

szeretni többé nem tudok.

Hideg lett két karom.

Te voltál az etalon.

Fennakadnak rostámon.

Szétszivágott a bizalom.

Szívtörésem gyógyítgatom.

Kételkedő gyanum féredobom.

Nem lelhetek egyforma csillagot.

Elfogadom mit a sors adott.

Válladra hajtom fejem, fogd a kezem

Melegíts szerelmeddel kedvesem

Belesímulok forró öled rejtekébe,

nem gondolok már a télre.

Írta: Kui János

Záporos, hajnali sötétben ébredtem,
sötét a hajnal, és zápor is terheli.
Ilyenek egy idő óta a napjaim,
örömöt, nevetést régen nem élvezi,
nyugtalanok, fájdalmasok az álmaim.

Nem is hiszem, hogy ragyogna még rám a nap,
virágos zöld mezők is mind elhervadtak.
A gazdag lombú fák nem hívnak a hegyre,
és nem locsog nekem tiszta vizű patak,
nem segíthet rajtam senkinek kegyelme.

A hűvös kegyelem már nem is kell nekem,
úgy állok, mint a ledönthetetlen szikla,
melynek oldalára fel vagyon karcolva:
állj meg keményen a helyeden te, ember,
ha mindenkit szeretsz, feljutsz a magasba.

Az okos kecske

Egy kicsi kecske

Fenn a Mecsekben

Fák között megy tekeregve

Füvet bőven eszegetve

A ha elfárad megpihen

A fatövében lehever

Szemét húzza nehéz álom

Madár fütyül fenn az ágon

Ám de jön az ordas farkas

Kicsi kecske, hamm, bekaplak

Nem bánom, ha utolérsz

Nincs messze az  erdő szél

Úgy legyen a farkas mordul

A futásnak neki lódúl

A kicsi kecske sem lesz rest

A futásnak neki kezd

A farkas ki ér az erdő szélre

Megfáradva, visszanézve

Nem látja a kicsi kecskét

Rádöbben, hogy lóvá tették

Mert a kecske másirányba

Futni kezdett ló halálba

Így a farkas szégyenébe

Sírni kezd az erő szélen

Haza érve barlangjába

Elmesélte mamájának

Szólt a mama jól meg jártad

Okosabb a kecske nálad

Nem biztos, hogy az okos

Akinek a lába gyors

Ha eljárnál az iskolába

Lassúbb lenne a kecske

Csak egy mosoly 

Van valami, amit ha adsz az embereknek, 
Nem mondhat senki Téged szegényebbnek, 
Azzal, hogy adtál, te is csak gazdagodsz, 
És embertársaidnak is sok örömet okoz. 
A mosoly az, ami nem szegényít Téged, 
Hanem visszatérve boldogítja életed, 
Nem kell hozzá semmi, mégis nehéz, 
Mosolyogni kedvesen bármerre is mész. 
Hidd el, megéri mégis a fáradságot 
Idegenekből lehetnek így jó barátok. 
Próbáld ki, és már egy kis idő elteltével 
Mosolyogsz gyermeki természetességgel. 

Sebesen száguld a hajó.

Csak úgy siklik a tengeren.

Kihasználja a hullámokat, s a kedvező szelet.

Szél most csendesebben fúj.

Pár pillanat múlva erősebben, erősebben, és még erősebben.

Hullámok egyre magasabbak, hajó billen, fel-alá billen.

Vitorla feszül és púposodik, árboc reccsen, és kissé megdől, de még kitart, és nem törik.

Csendesedik a szél, vitorlák egyenesednek, hajó siklik a tengeren.

Elmúlt már a vihar, pár percig tartott kárt nem okozott.

Újévet írunk, kettőezer tizennégyet.

Újév, újesztendő.

Új remények, már nincs kitől, és mitől félned, mert elmúlt a gyötrelmek, a szenvedések.

Újévet írunk, kettőezer tizennégyet.

Újév, régi vagy új szerelemek?

E kérdést felteszem most itt neked.

Feleleted megleled, ha eldöntöd, hogy kell neked.

Most csak fogadkozol, hogy mit teszel ebben az évben.

Lesz e akaratod, és hozzá pénzed, hogy a fogalmat teljesítsed!

Kívánom, hogy az

Újév, új remények hozzanak Neked sok boldogságot, hitet, szerelmet, kedvességet, büszkeséget, szeretetet ebben az évben.

Nyári Napsütésben a sétányon mentünk, és ketten voltunk.

Sehol egy lélek, csak Mi ketten, bandukoltunk, kéz a kézben.

Egymásra figyeltünk, és együtt voltunk.

Kezed megfogtam, szíved heves ritmusát ereidben éreztem.

Meleg volt.

Árnyékot kerestünk, hol egy picit megpihentünk.

Picit megizzadtunk a hőségben, ott Mi ketten.

Sötétedet, lehűlt a levegő, összebújtunk.

Időt kellemesen eltöltöttünk, ott a sétányon Mi ketten.

Idők súlya

Idők súlya ül fáradt vállamon,

Könnyem e lapra hullatom.

Az arcok már fakó csillagok,

Mint milliárd éves fotonok.

Sötét folt a fehér lapon,

Hát mivé lett fénylő Napom!

S e sorok, kusza sorsok,

Megannyi istenvert adósod.

S a torz tükör nevet rám,

Mivé lett szeretett hazám?

S mivé lettek büszke fiai,

Könnyeim tudják elmondani.

Minden könnycsepp egy áldozat,

Melynek vége soha nem szakad.

Hajnalra meghalnak az álmok,

S az új Nap tán hoz derűs álmot?