Aranyló búzamező ring a nyári szélben,a megérett kalászok

        Büszkén tartják fejüket,a napsütésben.

Míg beérett tépte vihar eső áztatta,vagy éppen a meleg

        Napsugár lágyan símogatta.

Az időjárás szeszélyeinek mindenkor ellen állt,hogy megóvja

        Minbdentől fejlődő kalászát.

Most az emberek vidám zeneszóval vonulnak a határba,hogy

        A megérett kalászt, a kaszájuk rendre levágja.

Cseng a kasza penge, ahogy fenik az aratók,vidám dalba

          Kezdtek a szorgos marokszebők .

A te földed az én földem,

Nemzeted a nemzetem.

Van-e jogod ezt mondani?

Mi több, kisajátítani?

Mondhatja azt valaki,

Hogy szereti hazáját,

Ha azt megveti,

ki ülteti fáját?

Hol a szíved?

Mihez ragaszkodsz?

Mondd, mi éltet?

Miért panaszkodsz?

Miért kiáltasz farkast,

Bűnbakot miért képzel?

Gyűlölet, hallgass!

(Ez az ember mit képzel??)

Űz a cigány?

Örül, ha nem űzöd.

Zsidó gyaláz?

Nevetséges működ…

A csermely

nemcsak érted termel…

Nem ő az,

ki téged terhel.

Könnyes szívemen
ezer seb reszket.
Nyugtalan lüktetés,
kés hegye döfködi lelkem.

Alélt testem összeroppan,
csak te lebegsz előttem.
Erőtlen kezemmel megérintenélek,
de valaki visszahúz.

Arcomon esőcseppek nyomai,
heggé vált könnyek siratnak.
Szánalomra méltó tekintetek,
tombol a vágy parazsa.

Utoljára kérem őt az égiektől,
de ők nemet intenek.
Szívem szétporlik.
Ez már a másvilág:
Ő él, én már nem létezem.

Újra virágzik bennem az élet. Éltető vizem a hit, a remény és a szeretet. Küzdök, veszítek, felállok, nyerek. Csak csatát, életet nem. Újakért küzdök, melyek egyszer régiekké válnak, és feladom őket másik újakért. Aztán könyörgöm, hogy ha csak egy pillanatra is, de jöjjenek vissza.
Mindaddig játszom ezt, míg rá nem találok a legfontosabbra. Ami mellett minden addigi fontos feleslegessé válik. Testem süllyedő hajójából csak ezt az egyet akarom megmenteni.

Még ha egy pillanatra is,

de itt lüktet bennem.

Sötét téli délutánokon,

csak a hó mossa le bűnömet.

Hóba formál testüket látván,

dühöngnek az angyalok.

Hova lett a világ!?

Egy cseppnyi öröm,

mosolyok árama, gyere már,

had járja át lényünket!

Nézd, ma a csillagokat

is leszedhetem neked.

Rombold szét,

rombolj szét mindent.

Ott állsz egyedül,

elmulasztva a perceket,

gyere már játszani.

Én még nevetni is tudok,

nézd, hogy vigyorgok,

látod a szám?

Hiába szedtem virágukat,

nem hajtották meg ágamat.

Csak a sóvárgás maradt,

mit végül eltöröltek a múlás percei.

Néha, a nem szántót föld is,

gyümölcsöt teremt.

Hiába bontották szilvámat,

nekem még az sem adatott.

Dobszó pezsdíti véretek,

s sokan egy földet, szántotok.

Mit sem törődve a földel,

ekével jelzitek vonalát,

nem  becsülve azt,

mibe magvaitokat szórjátok szerteszét.

Ma, valahol, holnap valakik,

minden pillanatban, földet szántanak.

Pillangó búcsú

CSupa–csupa virág, s mámor a zöldellő rét,

Utolsó meleg sugarát küldi a Nap szerteszét.

Hófehér szirmokon egy kis pillangó táncol,

A búcsú tánca ez, búcsúzik az öreg nyártól.

Annak idején, amikor az első röptét szállta,

Nagy-nagy örömmel járt virágról-virágra.

De eljött a komor ősz, hideg szelek fúnak,

Rohanva vágtatott el a kettőcske hónap.

 Kinek kell a dalom

Leteszem a vonóm remegnek ujjaim         

nem rezegtetem  érzelmeim húrját.

Víg dalokat énekelni már nem tudok

Ajkamra fagytak legszebb hangjaim

Túlkésőn kezdtem énekelni

Hangom egyre ércesebb

Közönségem kik hallgatnák dalaim  

Hátralévő éveik enyémnél kevesebb

Kik gyönyörködnek, hallgatnak

Keserves bús hangokat?

Van e ember ki a saját baját,

Nem tartaná, az enyémnél nagyobbra.

Azthiszem ennyi...

Magamra maradtam.

Pedig ott legbelül annyi jót akartam,

Szivemben az érzések kérdőjellel állnak

Talán ő az igazi?-vagy hiába várnak...

Nap mint nap olyan, mint egy rémálom,

Ebben az esetben a fájdalmat én állom!

De nincs mit tennem,

Igy hát erős maradok.

Határozott fejjel

Tovább ballagok.

Még mindig akarlak, 

Még mindig te rád vágyom,

De tudom, hogy bennem

ez megtestesült álom.