A boldogság fáj,
a bánat szorít,
mindig terjed,
tőled nem távozik,
elviszed messze,
vissza száll hozzád,
a bánat ravasz,.
bár zöldek az erdők
a tavak tiszták,
a patakok habosak
zúgnak fájdalmasan ,
s öntik haragjuk.
A Föld forog,
soha meg nem áll,
egy örökös körforgás;
a Világ törvénye,
boldogságot is hoz,
de a bánat fáj és
nem hoz vigasztalást
az örökös kôrforgás . 

.

Szeretlek édes

akár a krémes

túróval töltött

ropogós rétest.

Ugorj hát nyomba"

a két karomba,

szemed tüzétől

alélok nyomban.

Vágyadat látva,

szívem kitárva,

fekszem az ágyon

testedet várva.

Szerelmes éjjel,

forrongó kéjjel

ölellek százszor

vad szenvedéllyel.

Addig maradunk

ameddig tudunk,

izzó levegőt

hülni nem haggyuk.

Maradj itt Ámor,

hogy ez a mámor

közöttünk ,szexre

éhesen járjon.

Nincsen ingem (Tiszta szívvel)

.

Nincsen ingem, se gatyám,
így  kilátszik a micsodám,
bár fejemen a tökfödőm,
mégis elhagyott a szeretőm.

.

Harmadnapja kesereg,
igen egyszerű eset.
Húsz esztendő vonzalom,
húsz esztendőm feladom.

.

Hogyha másnak nem kellek,
hát a szomszéd Marcsié leszek.
Tiszta szívvel szeretem,
ha kell, feleségül is veszem.

.

Most jött nekem az ötlet
jobb, ha nem vagyok öntelt.
Vár rám a nagy dísztetem,
A csajomat ekként lecserélem.

Lebegek,
Ég és Fold között 
mint egy sirály ,
mely szárnyait kitárja.
Lebegek,s
várom,hogy rám hulljon,
szerencse csillagom.
Lebegek,
felhök alatt,
rétek felett,
a homályban,mint
a réti sas ,mely 
keresi áldozatát,
Lebegek.,,
jól esik itt lebegni fent,
bárányfelhök úsznak
az égen ,s alattam
kékes, zavaros vizek
várják hulló testem.
Talaj nincs alattam,
csak víz és köd
keresem a talajt;énem
,de elzuhanok,szépen
gyorsan, a víz,zavaros,
mocskos medrébe. [

Vincze Anna:

Anyám, Apám

Ti tanítottatok meg mindenre,

Tőletek tanultam szépet és jót.

Köszönetet mondanák most érte.

Csak nem találom a szót!

Rohantam,mint özikek,

langyos érzes lelkemben,

vad éhes  farkasok,

üznek vala szivemben.

Kis szarvaim letörtek,

ott maradtak ágakon,

kecses özike voltam,

farkasbör a nyakamon.

Most már farkasként élek,

a helyemet megállom,,

ordas társaim nevetnek,

én mosolyogni probálok.

S szarvas hangra vágyodok,

s behunyt szemmel ácsorgok,

öszes sárga levelek,

fedik ordas testemet.

Én nem árulom Virágom,
nincs kinek,
nem csalogat senki,
csak álmomat árulom.
Állok út szélén,
partokon,köveken ,
nem várok senkit-
ha valaki rám talál:
a vágy, a szerelem,
s meg lebbenti lelkem,
akkor sem árulom
virágom,
adom mindenkinek
vigyék ingyen.
Nem futok senkiért,
csak vágyom arra,
hogy kicseréljem álmom.
de nem kell senkinek.[

Takácsné Kriszta vagyok :-)

Szinte gyerek korom óta irogatok verseket, illetve versben próbálom

kifejezni a gondolataimat, érzéseimet, élményeimet.

A versek mellett írok gyermek meséket, mondókákat, és novellák

írásával is foglalkozom, illetve ezek még csak szárnypróbálgatások inkább, habár még nem publikáltam novellákat,

inkább csak verseket.

Őszintén bevallva fent vagyok még a Poet.hu-n is, de úgy érzem

szúk az a kör bárhogy is publikálva vannak a versek, mert csak

azok szólhatnak a művekhez, akik regisztrálnak az oldalra...

Csokit veszek

(Kertész leszek)

Torkos leszek, csokit veszek,

Maszatos lesz majd a kezem,

És a szám mikor eszem,

Más gondomra nagyot teszek.

Minden kibontott kockába,

A Nap kedves mosolyt ágyaz,

S ha az íze ki is fárad,

Édes lesz az összes tábla.

Az asztalnál pihenek,

Bajaimat kiheverem,

És ugyan én nem pipázom,

Ködből a jót kiszitálom.

Kelendő lesz majd a finom,

Ott nyugaton, délen, itthon,

Ha a föld már keserűség,

S az ember csak ésszerűség.

Ma csak Érted gyújtok gyertyát, hogy érezd, nem felejtelek,

S szeretném, ha tudnád, lélekben mindig Melletted leszek,

Mindennap eszembe jutsz, az űr utánad örökre ott marad,

De tudom, erővel itt tartani Téged nem lehet, s nem szabad.

Lassan lépdelek lábam alatt színes szőnyeget terít a sok levél,

Az öreg fák csendesen figyelnek, s halk mesét súg az őszi szél,

Fáradt őszirózsa fejét bágyadtan nyújtja a szürke égbolt felé,

Szirmán a harmat, mint megannyi könnycsepp gördül lefelé.