Csépcsap jégcsap lóg az ereszen

Azt várja hogy mikor eresszen

Magán a vagány

S egy arra járó

Alatta megálló

Őt csodáló

Járókelőt

Még mielőtt

Észbe kapna

Az az istenadta

Csak ácsorogna

Csupán

Bámulna

Felfelé

Bután

Miközben

Az a csélcsap

S vagány

Zuhanna

Sebesen

Lefelé

A beste

A célba

Vettet

Lesve

Midőn

Odaérve

Véleményt

Se kérve

A tátott szájjal

Álló

Őt csodálót

Egy cseppet se

Sután

Kólintaná

Kupán

TŰNŐDÉS

Talán ott felejtette a nyár,

Üldögélt egy sápadt napon

Az udvaron, anyám.

Elmerengett a felhő vonulásán,

És benne az évek múlásában.

Július csontmelegítő

Szellői körbefonják.

És ő csak ámul, hogy távolodnak

Ég és föld között,

A holdba és a napba,

A vízbe és a földbe,

Fáradt csontok maradványai.

Így viszik őt is évei-

Emlékek és reménység közt lassan.

Így sodorta ősz hajáig,

Hol már csak a szeretet fehér felhői úsznak,

És a távolodó álmok,

A káprázatba fénylő remények,

Így viszik őt a szeszélyes évek a felhőkig,

Ahol csak egyedül lehet,

Figyelve lent, a sok kezet,

Melyek még egyszer visszaintenek.

Festett vászon

Kristályfényű ragyogásban,
pipacsszívű csókolással,
nyár varázsol gyémánt kéket,
bárányfelhőt nagyon szépet.
Tó hullámzik azúrkéken,
vitorlás ring hófehéren,
aranyszínű búzamezők,
szélében ház,- szalmatetős.
Udvarában sok-sok virág,
gémeskúton lógó imák,
ezredévek jönnek-mennek,
halk szavúak itt a csendek.
Illanó fény, tündér táncol,
fenn az égen ezüstfátyol,
délibábos pusztaságon,
szellő nyargal szalmalángon.

Feledhetetlen érzés volt, mikor először láttalak,
Te nem is tudhatod, Milyen rég vártalak.
Azóta is kínoz egy iszonyú érzés, félek,
Mert nélküled, tudom, magányos a lélek.

Szemedben szelídség, arcodon közöny,
Visszagondolni mégsem fáj; sőt, öröm!
Itt bent még ég a láng, mit gyújtottál.
Ily teherrel mondd, miért sújtottál?!

Szabadulni tudom, soha nem fogok,
Mit a szív kiált, elfojtja a torok.
ÉS mondd, bátorságot honnan meríthetek,
mikor ily tiszta érzések nyomják ifjú szívemet?

Vaslelkű napjaimban vasláncon

dobált ide oda az idő

mint egy rongybabát.

S a percek csörgése szólt a magasban.

Létrán állva, távcsővel látva,

karomat nyújtottam felé,

de az csak szállt tovább...

magasan mint egy színes papírsárkány.

Mi egykor életem rabja volt,

most az ég felé hajolt.

S elterült annak tetején, kövéren

mint üvegen az olajfolt.

Nézem és eszembe jutnak,

a veled töltött pillanatok.

S mikor emlékezem egy apró tollpihe 

szökken a széllel, szabadon.

Helytelennek tetsző

bolondos kis ábrándozás...

Sóvárgó és metsző

vég nélküli várakozás.

Kórös bimbóból nyíló

tündöklő rózsaszál.

Hajerdő sűrűjéből

eltévedt, kósza szál.

Beteg hajtásból fakadt

édeskés gyümölcs.

Tömény szirupba ragadt,

esztelen és bölcs.

Zavaros folyamú

makacs egy gondolat.

Sose várt furcsa,

rázós fordulat.

Belátom, hogy meredek

ez az elferdült vonzalom.

Mégis majd elepedek.

Tudom, hogy ez borzalom.

 Mondd merre jársz

 Mond merre jársz nélkülem,

 Magányos utad vajon merre visz,

 Egyedűl eléred e a végtelent,

 Vagy semmibe veszik a vágy s a hit.

 Visszajár e még a gondolat,

 Mikor a csend némán magához ölel,

 Hallod e még halkan a szavad,

 Ahogy a sötétben csak nekem énekel.

 Mond merre jársz nélkülem,

 Álmodsz e velem a fagyos hajnalon,

 Keresel e ha nélkülem ébredsz,

 Vagy minden elveszik túl a falakon.

 Az idő örök fogja vagyok,

 Az emlékek szoros bilincsbe vernek,

 Sötétben ébrednek a nappalok,

 A remények messzire tünnek nélküled.

Némán

Ülök némán és csendben,

mert félek!

Félek ha kimondom 

szavaim életre kelnek!

Ülök némán és csendben,

mert félek!

Félek ha kimondom 

szavaim ellenségeim lesznek!

Ülök némán és csendben,

mert félek!

Félek ha kimondom ,

szavaim mérgezőek lesznek!

Ülök némán és csendben,

mert félek!

Félek ha kimondom,

történetem nem hiszitek majd el!

Ülök némán és csendben!

Magányosan a sötétségben...

Kezdetleges rapszódia a szenvedő szerkezet ellen

keresd Magad benne

Vízióim rabja vagyok én,
Hol annyi sem igaz, hogy igaz, ami tény.
Rapszódiámat írom tudattalan,
Ami, ha elkészül, olvasatlan.
Mióta úgy jól vagyok, az a legrosszabb,
Érzéseim kavarognak általában naphosszat.
Megfogtam az elszaladó vadnyúl lábát,
Ránt úgy maga után, hogy nem látom a járdát.
Utam mintha ki sem lenne kövezve,
Verítékezve kirakom, részletekbe,
Tudom, hogy utána felszedem, befüvezem.
Hirdetem hitvallásom önzőn, harsogva,
Mert nem hiszek magamban sem emberben,
Inkább elhintem magvaim a bárgyú lélekben.

A hangyák és én

Fekete, szürke, vörös,
Emlékezetem ködös,
apróságok tette közös.
utam mindvégig rögös.