Alig dereng, lapul a csend,
öreg ladik halászni ment.
Fénycsóva vetül a tóra
Felhőt bont a hajnal-óra.

A szél is elcsendesedett,
tegnap vitorlást kergetett.
Éjjel nem kapott a fogas,
Csak keszeget fogott sokat

Ma is tengerről álmodott,
ahol bálnára vadászott.
Csalódva érzi a hiányt,
Ölelgetne egy szép leányt.

Szeme csak mered botjára,
hiába a csali nincs kapása.
A parton senki nem várja,
már nincs se párja, se bálna.

Úgy érzem Örökké szeretlek, szeretlek Szívemből.

Ahogyan a Nap süt ránk örökké az Égből.

Úgy érzem, örökké lángol majd a szívünk

Úgy érzem örökké ÉL a Szeretetünk.

Éreztem, örökké, örökké szeretlek SAzívemből.

És Te is úgy szeretsz örökké Szívedből.

Szeretjük, oly nagyon szeretünk Kedvesem,

Ahogy ezredévek előtt  lángolt a Szerelem.

De jöttek borús napok is az életünkbe.

Sötét, alattomos felhő kúszott be Egünkre.

Beborította fölöttünk az eget,

Elvitte tőlem messze Szerelmedet!

Éget a levegő, sárgul a határ,

Piros gyúmölcsöt érlel a napsugár.

Szélfútta kalászban érik a kenyér,

Ízzad a homlok, hólyagos a tenyér.

Édesebb a csók, forró az ölelés,

nyári estéken szerelem tüze ég.

Táncol az élet, örül a természet,

ideje lenne most a pihenésnek.

Nyár végén az árnyak hosszúra nyúlnak

a fényes nappalok egyre gyorsulnak.

Éjjel  felnézel a csillagos égre,

nyugalmas béke terül lelkedre.

Ne sajnáld, hogy a szép nyaradnak vége,

a Föld forog majd tavasz jön a télre.

Huszadik század   (Anno 1999 )

Sorozatok és reklámok ütnek-vágnak naponta,

Fegyvercsövek, acélpengék csattognak és suhognak,

Szuperhősök, divatbabák bájmosolya ömleng ránk,

Üresfejű pihent agyak, filmjeiket kínálják.

Rablót, gyilkost dicsfény övez, sztárolják a médiák,

Minél nagyobb gazember vagy, annál több fény esik rád,

Becsületnek nincs már rangja, a tisztességet temetik,

A megmaradt kis érzelmeket, gyökerénél megölik.

Hová lett az értéke, az igaznak és szépségnek?

     Barátom, mennyi..?

Hányért adod magad ? Elvhű, jóbarát ?

Ha sorskerekednek eltépik láncát,

Ki ma megöleled apádat, anyádat,

Holnap már tagadod a vén családfádat.

Hányért adod, ha kell, az első jótetted ?

Hogy felcseréld azt,hamis érdekkel,

Hányért adod azt is, ami néked nincsen !

Hitedet, szavadat, az önbecsülésed ?

Trafik vagy  barátom ! Hol minden eladó !

Aprópénzért még a neved is kiadó,

De egyre nagyon vigyáz, bár ez csak egy tanács !

    HÍD

Zúg, morajlik  ár és mélység,

Éjbe vész a Hold csónakja,

Fényt rezegtet a sötétség,

Mivé lesz az est holnapja..?

Víztükrében ringó város,

Mint óriáshajó úszik át,

A híd is ásít, nagyon álmos,

csak a néma vágyat viszi át.

Túlsó parton áll egy szobor,

Égre röppen fényes szárnya,

Víz mélysége sötét-komor,

Álmodik a híd leánya.

Álma messzi mesékben jár,

Parttalan víz sodrában,

Hol nem köt össze semmit a híd..

Tanulj meg bízni,
Tanulj meg remélni,
Tanulj meg élni,
Célokat elérni.
Tanulj meg szeretni,
Őszintén nevetni,
Tanulj meg szállni,
S boldoggá válni.
Tanulj meg bánni,
Tanulj meg feledni,
Tanulj elengedni,
Magadban szenvedni.
Tanulj meg tűrni,
Bátran szembesülni,
S ha elbuktál,
Tanulj meg büszkén
Talpra állni.
Tanulj meg újra
A csodákban hinni,
Őszintén sírni,
Mindent kibírni.
Tanulj meg csalódni,
Tanulj meg várni,
Tanulj meg vesztesből
Bajnokká válni.

Egy hónapja már, hogy nem te vagy
a legelemibb hajtóerő,
bár nélküled is van valami.
Persze a koránkelés nem megy,
de szerencsére a munkások
a kordonok mögött még mindig 
felriasztanak reggelente;
úgy kalapálnak és ketyegnek
mint egy felgyorsult, rossz óra.

Nélküled is elfogyott a nyár;
mindegyik kísérletem arra,
hogy magammal rántsam valahogy
ami még menthető, sebesen
nyelte és köpte a napokat.
Utána meg már nem kellettek.

Csak ezt sajnálom, a többin meg
mindenkinek át kell esnie,
legalább egyszer életében.

Nagy árnyék vetődik a házra,
Majd homályság borul rá a tájra.
Halk szellő neheztel a fákra,
Ahogyan szárnya a leveleket rázza.

Én csöndben álldogálok, s a képeket keresem,
E falakon figyeltek, igen jól emlékszem.
De a sok emlék helyén, mik ránk mosolyogtak,
Az üres fal bámul, min porcicák lógnak.

Semmi sincs a helyén, a biztos pontokon,                         
Egy széltölcsér forog csak a régi tornácon.
Az ég már oly sötét, figyelem hogy esik,
Reszkető szemembe egy esőcsepp hullik.

Amikor bámulom az arcát

Egy röpke pillanatban,

Nem érzem a létezést, csak Őt…

Mintha egy pillanatra lágy

Fuvallat válna belőlem,

Mely lassan átsuhan rajta, észrevétlenül,

De mégis minden porcikáját érzi…

Mikor rá gondolok, a torkom összeszorul,

A testem zihál, az agyam pedig

Teljesen átadja magát szívem

Magányos egészének.

Hogy lehet valakibe

Ennyire belehabarodni?

Hisz nem is ismerem...

De ha tekintetem rá irányul, olyan,

Mintha mindig is tudtam volna, ki Ő.