A kapu nyitva

Lézengve lépek, megöl az unalom.
Irtóra elegem van, az életem iszony.
Nagyot lépek előre, aztán kettőt hátra,
Dölyfős szívemet már a halál várja,
Azt hiszem, nem sokáig leszek árva.

Lepereg az utolsó könnycsepp arcomon,
Ijedezni most már nincs semmi okom.
Nézem az utam, mely a pokolba visz,
De sima, de nyugodt, mint a fagyott víz.
A kapu nyitva, gyere, gyere! De pisszt!

Léptem csendes, különös az Alvilág.
Itt nyugalom, és fent a Másvilág.

Idők súlya

Idők súlya ül fáradt vállamon,
Könnyem e lapra hullatom.  
Az arcok már kifakult csillagok,
Mint milliárd éves fáradt fotonok.

Sötét folt a fehér lapon,
Hát mivé lettél fénylő Napom!
S e sorok, kusza sorsok,
Megannyi istenvert adósod.

S a torz tükör nevet rám,  
Mivé lett szeretett hazám?
S mivé lettek büszke fiai,
Könnyeim tudják csak elmondani.

Minden könnycsepp egy-egy áldozat,
Melynek vége soha nem szakad.
Hajnalra meghalnak az álmok,
S az új nap tán hoz derűs álmot?

Szeresd azt, ki Téged szeret,
S meglásd jobb is lesz a heted.
Most már ezt teszem én is,
Megbecsülöm csak azért is.

Itt van az én családom, 
Kikben boldogságom találom.
Rájuk mindig számíthatok,
Nem hagynak, ha bajban vagyok.

Köszönöm most Tinektek, 
Hogy itt vagytok énnekem.
Szeretlek én Titeket,
Kiket Isten áldjon meg!

Gazok közt feküdtünk... Nemcsak karmod,

hanem egész tested rút látvánnyal

kezdett lobogni, ahogy tűnt nyomok,

várak romjaiért egy nemzet szenved,

s az ország rettenetes valósága

feléd néz: új világosság felé.

Eleinte némán élveztük az

ingyen nagyritkán hallatszó hangját

szenvedélyes hangszínét, majd, mikor

megvillantak a reflektor fény

színei, tekintetem hanyagoltam

s áthaladt rajtam a sérült, mocskok

felismerés, hogy míg a nemzet 

lobogója lebeg fejed felett:

más száműzi Belőled az értékről szóló képet,

a förtelmes világ ocsmányaival.

A domb mögött bíborderengésben,

lassan csendben lecsorog az alkony.

Hintaágyon ringok elrévülten,

csillagsátor alatt elnyom az álom.

Pilleszárnyak égig repítenek,

felvillanak percnyi apró csodák,

szép színes képek a messzeségben,

első lépések, babakacagás.

Mennyi érzés mi szívben meglapul.

örömöm dalol, bánat zene szól,

az élet film pereg vágatlanul.

Remek történet a fiatalságról.

Szellő zizzent levelet az ágon,

didergek, a hűvös est felébreszt,

Hegyeken túlra tűnik az álom,

de múltam emléke még nem ereszt.

Nélküled…

Elmentél. Most már mindegy,
A képed szellő fújja, mint egy
Könnyű, semmi falevelet,
Az emléked őskori lelet.

De lehet, hogy egyszer tán,
Télen, ha siklik a szán.
Gondolok még egyszer Rád,
Eszembe ötlik forró szád.

S elhalkul végleg a hang,
S szívem már nem pang.
Emlék maradsz, mint a szellő,
Mely simogat, cirógat illőn.

De Te, de te már soha,
Idejutottunk, s nem oda!
Hová lett tervünk s a jövő?
Egyedül álmodom eztán: agyő!

Bottal járkálsz, már alig-alig csoszogsz,

zsenge bimbót láttál a nyálad is csorog.

Bűnre csábítanának az édes illatok

Szomszéd kertbe mennél, hiába tagadod.

Vigyázz, mert ha más virágát szakítod,

ott talál a gazda, ellátja a bajod.

Csak legeltesd szemed, érd be ennyivel,

vén öreg készülj, lassan  elmenni kell.

Madárdallal ébred az erdő,

mosolyát szórja a Nap

Álom fátylát lebbenti a szellő

remény-fénye símogat.

Papír szívecskét hajtogatok,

gyöngyvirág kis kezemben.

Mosolyogó  vidám gyermek arcok

"amennyi zöld-fűszál" éneklem.

Jössz, felébresztett a képzelet,

szállsz angyalszárnyon hozzám.

Csókolom reszkető kezedet,

Drága- jó,  Édesanyám.

Agyam tompa, lomha,
gyér lombja, hull,
s ha a törzs marad csak magában,
akkor élhetek én boldogul,
tudatlanul.

Filozófusok, görög elmélkedők
mit is tudhatnak ők a szerelemről?
Csak gondolatok, laikus agyfordulatok
mit szív súg azt ti nem tudhatjátok.
Van egy pár, lelkük egyé vállt,
gondolkodók ezt nem értik immár.
Tudós emberek, nevetséges feltételezések,
megmagyarázni mind ezt lehetetlen.
Hogy miért ?
Kérdésünk itt már elvesztegetés.
Választ csak az kaphat ki érzi belül,
de nem csak bent , a mellkasban ül,
egész testet átjáró bizarr festőkéntki
 örömös mámorba ejti ecsetjét.