Apró lepke száll könnyű szárnyán

néma útja viharként zúg fülemben,

s a tér csendje kettészakadván

ver ébresztőt lelkemben.

A néma gólem moccanása

robajként tölti a teret,

százezer év csendes magánya

málik semmivé a halk zúgás mellett.

Emlékek szürke tengerén szel át az éjjeli vendég,

porból kavargó örvény cibálja szárnyát,

elemek háborújává válik e kietlen pusztaság

csak hogy visszazárja régi idők néma lakatát.

Irtani, tépni, pusztítani.

Benzinnel leönteni, s felgyújtani.

Hadd lobogjon, égjen, míg a legkisebb maradványa is van.

Eldózerolni, elbontani.

Felszántani, s mint tették Karthágóval helyét sóval felszórni.

Csak egy nagy pusztaságot akarok látni, s élvezni a semmit.

S majd valamikor egy újat építeni.

Egy jobbat, szebbet, erősebbet,

egy monstrumot, mely állja az idők vasfogát mint a Colosseum.

Rothadó virágok bűze,az éj sötét fellege. Szürke ködnek mély búja, Lelkem sirját ássa. Szívem aprócska szilánkokra törve. Élnem nincs miért, Vagy talán a boldogtalan kínzó semmiért? Nem!Nem akarom,erőm elhagyott. Méreg lüktet melkasomban, Csendes,magányomban. Mit,vagy miért nem lehet, Csak egyszerűen letenni a keresztet. Nem tudom,torkomra fagyott keserves üvöltések. Hiába nincs.csak a halál segíthet. Nem hiányzom vagy csak keveset. Mosolyom annyit sem,félgaras. Érzelmeim,szeretetem,föld alatt vacog. Nem nem akarok,tovább menni, Hagyjatok békén,elég volt. Bántottatok eleget ,csak most az egyszer ne, Had feküdjek békében le S álmodhassak egyet,mielőtt a pap felrója az utolsó kenetet!

Szél hárfa játszik régi szonettet.

Idegen a dal, hangját nem értem

Éjjel a felhők könnye elered.

Eső dobol, csöpörög az eresz.

Mint holdfényben táncoló gyöngyszemek.

Hajnalra az eső csak harmatcsepp.

Össze-vissza kavarognak az évek.

El nem múló hiányod ébreszt.

Riadt álmom az éjnek adnám vissza.

A bánatot az idő könnye kimossa.

Szépült fájdalmam lassan eleresztem.

Kis rés nyílik a sötét egeken.

A múlt fáin bimbózik a jelen virága

Életre hív a  Nap arany sugára.

Nekem nem kell az éj,

mit árny lep be és homály,

nem kell  az ősz, az örök elmúlás.

a tél, mikor fehérben gyászol a táj,

akkor létem is csak szendereg.

Engem napfény éltet és meleg,

lelkemnek tavasz kell és kikelet.

Nincs édesebb a bódító illatárnál

pici bimbó-rügyek kipattanásánál.

Míg az én időm visszaszámlál

utat tör előre az élet-kivirágzás.

A lét szegélyéről ámulva nézem ,

mily gyönyörű a szépülő világ

s naponta éled a reményem,

tavaszomra eljön még a nyár.

Ülök a vízparton, gyönyörködöm

víz vagy könnycseppek az arcomon, mellettem üröm

virágzik, magasodik fel

szépségtől vagy a bortól szenderültem el?!

Nézem, ahogy a folyó tiszta, nyugodt és békés

Tapinthatnám, hisz az út csak két lépés

De nem tudnám markomba tartani, szorításom bármily erős

Hisz utat talál magának, látom nagyon sietős

De nekem is, hisz esőre áll

Maradok még, míg a vihar megtalál

Egyre jobban gomolyog, néha megpihen kövön, sziklán

Szeretem nézni, ahogy csordogál

Belegondolok, mennyi apróbb s hatalmasabb életnek ad otthont

S nekünk is mennyi terhet a hátán hordott

És vitt, vezetett, hogy nekünk jobb legyen

Hát viselkedhetnénk tiszteletteljesen

Ki az ember, hogy felette uralkodjon?

Te fekete királynő
rád gondolok s remegő
hangon üvöltöm vesztettem
tessék! Én ez lettem
Sok, rengeteg hazug szó
Az idő teltével a szép benned, olyan múlandó
Hazug s mocskos belső
Ez vagy te fekete királynő

Az ember akkor él, ha emlékezik a múltra
s gondol a jövőre
de én csak a jelent néztem s akartam valóra
váltani a boldogságot egy időre
Amíg veled s magammal hadakoztam
Bizony, ki számított hátat fordított
Vagy én neki? Elszúrtam
Csak bámultam a párás ablakot
Fürdőszobába szedtem a lábam
A forró zuhany lecsillapított
De újra erőt vett rajtam a fájdalmam
Tükör homálya mögé bújva, könnyek sokasodtak
Nem szégyelled magad?

Nem szünt meg a bennem lakó gyermek,

néha reszkettet a félelem éjszaka.

Nyitva ajtóm, ha aludni térek,

betörők jöhetnek, nem riasztanak.

Árnyakat fest a falra egy látomás

mit tükör nem mutat, egy arcot,

Ő nem én vagyok, valaki más,

Aki helyett majd meghalok.

Idegen helyen járok, kapaszkodok,

egy mérföldkőre, onnan nézem

a mögöttem hagyott keréknyomot.

Isten friss fuvallatu lehelletét érzem.

Szívem dobban, zsibong a karom,

ébred a tudatom, már nem félek.

Az ólomlábú időt múlatják savanyú borral,

a kocsma nem füstös, halad a korral

A semmiről vitáznak, a magyar fociról

Történetük nőkről,  fele se igaz volt.

Szemükből a  tüz már régen kiégett

Egy ideje sorssorvasztóban élnek.

Mint szellemet idézik boldog nyarukat,

Jövőbe nézésük egy irányba mutat.

Szeretni már nem tud,  nem is akar

Szájízük nem az olcsó bortól fanyar

A  négy pesti vagyány szíve kihült

agg-öreg lett, hogy megözvegyült.

Le gré qui se cache sous la voile lâche du sourire

nous piétine en colère jusqu'au moment de mourir,

dont pieds brisent les coeurs en pièces par ses pièges,

avec sa rage aveugle qui gèle ses chaleurs en neige.

 
Il survivra à nous en échappant aux ruelles

du jeu perpétuel des carnassiers cruels,
où, parmi les rugissements des mortels qui crèvent,

il continue son voyage en carnage vers son rêve.
 
Le dessein qui s'est insinué aux noyaux
ricane de nous par les voix chaudes des oiseaux...