Elolvadt a hó.

Bújj ki gyorsan a fényre 

Korhadt avarból.

Kockásliliom,

Hóvirág és tőzike,

Kakasmandikó.

Szószátyár én nem vagyok,

csak kimondom mit gondolok.

Egyszerű a szóhalom,

világos minden mondatom.

Néha vígan táncolok,

majd fájdalomról dalolok.

Ebben kedvem meglelem

azért írok, mert jó nekem.

Tévelyeg botló lábam,

de utamra rátaláltam.

A völgyben járok boldogan.

A csúcs tőlem messze van.

Nem vágyok sikerekre,

szemem meresztem a hegyre.

Én nem tudok a Parnasszusig mászni,

ereszkedj le hozzám, ki tudom várni.

A komor árokból ki kapar majd elő,

kit nem borzaszt el a parton úszó fertő,

ami a tiszta szívbe is holtig benő?

Ki lép, ha kell, önmaga árnyán is túlra,

ki nyújt kezet, ha nem fogadom el, újra,

félelmek folyamát is, ha kell, megúszva?

Mert ezek a falak zord acélból vannak,

s minden ugrás is csak mind mélyebbre farag,

ki lesz, kiben hitet alulmúl a harag?

Ez az odú bennem létező cella csak,

mégis, a remény csírái is elhagynak,

ha a száj csak csukott, míg a tett hallgatag!

Eljön egyszer, tudom jól,

szürkén, mint a kiszáradt talaj,

bundája puha pihetoll.

Szemében izzó kétkedés,

enyémben könny, szívemben bánat,

nem megy neki a széptevés.

Farkas, farkas, és én gyenge bárány,

remegek, szörnyű hatalmad látván,

tökéletes, az őserő

fehér fogak közt tör elő. 

Farkas, farkas, ha morgásod hallom,

minden porcikámmal csak azt vallom:

kívánom ezt a szörnyű vészt,

s nem bánom, hogyha elemészt.

Alábukhat még a világ,

ha hamisság, csak kábulat,

min nem mulat, bár pofát vág,

ha felrázzák, a társulat?

Bábuk vagyunk olcsó fából,

otrombán szól kopott hangunk,

nincs önmagunk, mégis mástól,

a koldulástól lopjuk szavunk!

Egymást nézzük műmosollyal,

két szívtolvaj, ében és bükk,

lelkünk vétjük, míg besokall,

mint vad robaj, a csekély nyűg!

Réges-régen
Útra kéltem
Keresvén a Fenséges Édent,
Kereshettem,
Mégsem leltem,
Még gyászos égnek mezején sem.

Egyszer aztán,
Egy rút télen
Egy lány szemében Én megleltem,
Ez a lány volt,
Ő volt Éden,
Kihűlt ajkán pihent le vérem.

Ültem ott én,
Gyertyafényben
Fájdalmam síri tengerében,
Árnyaknak zord
Csendes habján,
Angyal szárnyán némán már,
Fel csak fel, égbe szállván.

Kérleltem őt:
Vigyen messze,
Mondja meg, hogy Én miért éltem!
Ő gyászos hangján ezt felelte:
"Hamvak vagytok,
Kik a szélben
Örökkön némán remélnek,
Mígnem aztán aludni tértek."

Álltam ott én,
Sötétségben,
Néma Sztüxnek kihűlt vizében,
Örökkön már,
Kéz a kézben:
Szállunk együtt a csillagfényben.

Hiányzik

Életünk során oly sokszor hiányzik,

Nehéz meglenni nélküle sokáig.

Igazán ellazul tőle egész testünk,

Szavak nélkül melegíti fel szívünk.

Vágyunk rá, ha magányosak vagyunk,

Áhítjuk, ha boldogok vagyunk.

Gyakran csak úgy hiányzik, oly nagyon,

Okát megmagyarázni mégsem tudom.

Még is kell, minden másnál jobban.

Egy pillanat is elég sokszor belőle

Gyengédség lesz úrrá rajtunk tőle.

Ölelés ez, mi is lenne más,

Lelkünknek igazi boldogság.

Télbúcsúztató

Megtörtént a téltemetés,

egyre hangosabb már a nevetés.

A gyermekek künn játszanak,

a növények hamar burjánzanak.

Olvad a hó,

ez így már jó.

Csiripelnek a madarak,

bőgnek a szamarak.

Örülnek hisz vége a télnek

már hallik is az ének.

Messze már a tél.

Csak álmomban hull a hó

Virágzó fákra.

*

Tavaszillat száll.

Fagyott szíveket olvaszt

Sápadt napsugár.

*

Fű és lomb zöldül.

Virágszőnyeg, madárdal.

Akarsz-e többet?

*

Ibolyát csókol,

Táncba hív tavaszi szél.

Mondd, örülsz-e, mondd.

Úr a sár

Télvégén már sápadt a hó
Eltakar és minden múl.
Otthon ülök, ha fú a szél
Dorombolhat kint a hideg tél.
Ó, be meleg a kis szobám!
Régóta én tudom már:
A fenn a Nap, de úr a sár.