Depresszió

Az ereimet vagdosom,

a falat karmolom,szemem könnyel tele,ez az öngyilkosság jele?

Miért vagyok ilyen szomorú?

Elöntött a bú.Három napja nem eszek,lehet ezért vagyok olyan beteg.

Igen, most már tudom,ezt az életet már unom.Szemem könnyel tele,ez az öngyilkosság jele.

Tavaszváró

Odakint küzdenek az évszakok
Ki menjen, és ki maradjon
Idebent duruzsol a kályha
Lángnyelvek kelnek táncra

Ködfátylat húz a tájra a tél
Az érkező tavaszi naptól fél
Félti a rideg, fagyos világát
Készíti saját szép jégvirágát

Kispatak bújva siet a völgybe
A jégpáncél alól néha kilesve
Siet a fagyos hegyi lejtőn
A völgyben a tavasz előbb jön

Itt lent nyílik már a kikerics
A hónak már híre sincs
Vidáman szállnak a lepkék
A felhőtlen ég gyönyörű kék

Farkas Attila 2014 február

 

Vihar

 

Forró nyári délután jött a vihar

Forgó szele söpört, port kavart

Rettentő erejét mutatva süvöltött

Villámmal, dörgéssel, üvöltött

Öntötte az égi áldást, ahogy lehetet

Az eső csak esett, csak esett

Tombolt a vihar, tele volt haraggal

Nem törődött a sok kárral

Minden úszott a nagy árral

Tört, zúzott amerre járt

Iszonyú erejét kiadva odébb állt

A nap újra csak sütött, csak tündökölt.

 

 2014.03.02.               Farkas Attila

Szeretet

Valahol, van egy takaros ház,
Benne, egy gyönyörű virágszál.
Két kicsi lánnyal éldegél benne,
Neveli őket becsületre, tisztességre.

Nincs ott gazdagság, és pompa,
Mégis a boldogság, szeretet otthona.
Nincs ott helye, mindent hóbortnak,
A rég értékek, ott még fontosak.

Tudják milyen esténként beszélgetni,
És tudnak, a másikkal együtt örülni.
Ha kell, vigaszt adnak egymásnak,
Mindig ott vannak a másiknak.

Nem keseregnek azon mi nincs,
Számukra a szeretet, a legnagyobb kincs.

 

 

Közeleg a nap

 

Közeleg már egy ünnepnap,

Mely talán, a legszebb nap.

E napon azokat ünnepeljük,

Kik nélkül nem lenne életünk.

 

Ők azok, kikért mi igazán élünk,

Ők azok, kiket a legjobban féltünk.

Kikért már háborúk is dúltak,

Akikért férfi könnyek hulltak.

 

Ők jelentik az életünk értemét,

És Ők adnak nekünk reményt.

Szerelmüket elnyerni, igazi kiváltság,

Velük együtt lenni, igazi boldogság.

 

Gyermekeinket tanítják, és óvják,

Szeretetükkel, a családot összetartják.

Régi önmagamnak csekély árnyéka vagyok már csupán, eltünt a régi dac,az oroszlán méltóság,

Csontig lemart tetem,a falnak üvöltve kínom vérrel körbe festve a csendes hajnalon.

Néma hallgatás,éjsötétbe burkolódzva nyugtat,a legmélyebb magányoság,

Harcaim idő előt vesztve , maradványait csak a pernye siratja egy sírhanton.

Tűz ami elszunyadt időnek előtte,a kín mi parázs gyermekit megölve,

Fekete korom fekete a lepel mely eltakarni akarná lelkem,miként a földön fekszik.

Társad voltam oldaladban,

szíved partján megnyugodtam

álmaimat velem szőtted,

bánat könnyem letörölted.

 

Rögös úton velem jöttél,

ha elestem felemeltél

Te lettél a sorsvégzetem,

barátom, szeretőm, férjem.

 

Ne engedd el, fogd a kezem

félek az éj sötétjében.

Mennék hozzád ott az Éden

hol  csillagod fenn az égen.

Hogyha már fakulni látszanak az évek,
ha úgy tűnik, kevésbé tarka már az élet,
mikor szerepek betöltve, de mégis van műsor,
míg szereplők vannak, repetézünk sokszor.


Megfáradt szívek megtelve jósággal, bájjal,
kezekben sorsok, papíron képek színezve szájjal,
újrafestve, eleven szemek mesélik a múltat,
apró részeket idéznek, keresik régiben az újat.


Megannyi kedvesség aranyburkolatú szó nyomán
nem süllyed, megmarad felszínen a Kánaán.
Mert ha kéz melege adja kezedbe a szived,
az maga az éden, útirány nincs, jó ha ezt hiszed.

Puhán simulnak,

lágyan, mint

pormacska a polc felett,

fülembe zörejlő rezzenetek,

kik édesen zengve

vagy halk riadalommal

álmomat, mely épp tovairamodna

visszhangozzák.

 

Kutyatányér surrog a betonon,

kazán sustorog a konyha sötétjében,

hálóját szövi a pók hangtalan

(ó, ez nem is hang - nem hallhatom…)

szuszogásodat hallgatom,

túl a reccsenő zajokon.

A hűlő parketta szellemként riaszt,

kéményből a korom kihull,

varjú körme koppan a tetőn,

s lassan virrad.

Orvosság

 

Orvosságom e kis lány; ezt írta fel az orvos,

Dalos szavát hallanom igen nagyon fontos.
Odaadó szerető, és szerfölött dolgos.
Leélem vele az életem feltéve, ha hagyja,
Aztán körül szaladgál majd, a gyerekek

apraja és nagyja.