Rájöttél, rád van helyezve a fényesség, a gazdagság,
szekered csak előre irányul, de idegen vagy a népnek.
Piacon sétálván, önként szórván pénzed a szegénynek,
így gondoltad, te vagy a hatalom, minőség, ez örökkétartás.


Végeredmény mégis más, hiány lakozik a sarokban.
Vesztés nem ért, de akkor is egy karcolás örömet okozna.
De mi legyen az? Vésetés legyen, de mit mutasson benne?
Romlás ne legyen, legyen a gyönyör, gazdagsága említése.


Sok üzenet után mégsem jött rá, mit ábrázoljon.

Művész vagyok,

írok,rajzolok átjár a zene.

S nem harcolok,

csak alkot lelkem keze.

Üres az elmém,

nem tolonganak gondolatok.

Tollamat emelném,

s már tudom mit alkotok.

Álarcot nem húzok,

műveimben a világom közepe.

Feléd nyúlok,

bennem minden ember bánata,öröme.

Nézek rád mint a tükör,

veled mozdulok.

Hagyok hátra nyugalomból s dühből,

Ha meguntál elfordulok.

Mint isten ostora,

lecsap rád papírra vetett szavam.

Lehetek ostoba,

leírom azt is amit nem szabad.

Emlékedben még élnek a romantikus éjjelek.

Micsoda éjjelek, amik csak a Miénk voltak, s ebek nekünk csaholtak.

Üdvözöltek, bátorságra buzdítottak.

Éjjelek, csend határolta be őket.

Mi vertük fel, kicsi zsivajjal, némi kuncogással.

Más kertjéből virágot szedünk, lányoknak evvel kedveskedtünk.

Sör, bor folyt le a torkunkon, nem volt baj, csendben iszogattunk.

Akkor bátrak, merészek, tinik voltunk,

de a rendre akkor is vigyáztunk!

Keserű a jelen ezt ti is érzitek,

ezernyi szempárból a borzalmat kémlelitek.

A csillogó tekintet már üressé lett,

szégyenli múltját s amit tett.

Megölik a jót,üldözik a gyengét,

szennyezik a tiszták szerető lelkét.

Ez volna az ember,vajon erre született?

Áldja a kapott erőt amivel üthetett.

Leborúl mert győzelmet aratott,

nem pedig azért mert valamit adhatott.

Minden megváltozik egyszer,

hiszem hogy ez nem az ember.

Fegyverek hangja ropog a fülekbe,

megbújik a béke egy apró kis üregben.

Felkelő napban.

Ott lakozó lélek.

Szemem az égen.

Vonagló fákon.

Pajzán szél futkos lágyan.

Alél a tőrzse.

Ringadozó ág.

Hintázó fürj a levél.

Kavargó világ.

Nyugalmat iszom.

Békében szellememmel.

Távolodom már.

Magas házak közt.

Alacsony alázattal.

Haldoklik kertem.

Az éj korom palástját hasítja,

a felkelő csillag vakító parazsa.

Hallom a csönd dallamát,

és látom a horizont bíborpaplanán,

az árnyékok huncut játékát.

Oh be szép!

Bárcsak köztetek lehetnék!

Óhajom hallván,

az egyik lecsusszan

felhőpárnájáról hozzám.

Rám néz,

s midőn földet ér,

apró lábocskái alól,

a pázsit hűs harmata,

szikrázva reppen szerteszét.

Ki vagy?

Mi vagy?

Minő csodás talány?

Csalóka tünemény?

Illó látomás?

Mikor az élet tengerén hintázol, Vagy épp egy aprót hibázol, Mindenki mutogat gúnyosan, S lenéz egytől egyig csúfosan.

Ők pontot az i-re nem tesznek, De Téged észre vesznek, Te bocsánatot adsz, Mégis bűntől ragadsz.

Bár az élet nem hiba, S nincs itt már vita, Mégsem szólna senki, Hanem elfordulna mindenki.

Mysty Kata
Édesapám, Te szültél!

Futsz, - öledben
gyermeked,
Tudod, hogy meg
te mented.
Vész közeleg,
utol ér...
Nyel, folydogál...
torka ég,
Vér kibuggyan,
ér pezseg,
Elfolyik, de
lesz, adod!
Nem is kérdés,
gyermeked -
"pici élet"!
Életed!
Bármi áron,
megmented!
Így nem válik
vér vízzé...
Édesapám
Te szültél!

   Avaron                                                                                                               

Zizzen-zörög az erdei avar,

Elmélázok, léptem lomha.

Lehull a lomb, az ősz aszal.

Időm lejárt, ez a rendje-dolga.

Napoknak tűnnek a hosszú évek,

Elmúlik, lehull a lomb, akárcsak az élet.