Egyéniség..

.

Piros hajban fekete csík,

Az eső meg csak esik, esik...

Ha megvárom, míg elmegy a vihar,

Szürke leszel, mint egy bivaly!

Ja, hogy a bivaly fekete?!

Lennél inkább magányos remete!

Rabmadár

Szabadnak született szelek szárnyán élt

Hitte a jövendőt nem volt, amitől félt

Lombkoronák között szállva vagy a kék égen

Tulajdona volt minden, teljes egészében

Nem tudta mi a szabadság vagy a rabság

Hisz nem tapasztalhatta, amíg el nem kapták

Bebörtönözték gyönyörű aranykalitkába

De hiába a szép börtön eltűnt a szabadsága

Szárnyalt volna szívesen újra a semmibe

De a rácsok között esetlen volt a röpte

Bánat emésztette apró picike szívét

Elvették szabadságát megtörték lelkét

Elsárgult lombok között nem járhat már

Csak a szép börtön és a bánat, ami rá vár

Emésztette kicsiny szívét a gondolat

Tudja már mi a szabadság, ami oda van

Élni lehet így is, de élet ez?

Alámerülök az álmok

mély tengerében.

Az áttetsző kékség

szédítő gyönyörébe.

Ott állsz tündérkerted

kapujában.

Tündöklő virágglóriád,

lágy fonatában.

Körülötted hancúroznak

huncut delfinek.

Könnycseppet csalnak

igéző szemedbe.

Selyempillád lesöpri

az apró gyémántot.

Mely csillanva csordul le

hamvazó orcádon.

Megpihen egy kicsit

szád pajkos gödrében.

Majd búsan hull alá,

a végtelen kék mélyére.

Alant, rásimul egy kagyló

nyitott kelyhére.

Rossz álom

Álmomból riadok,
zihálok,fulladok!
Istenem,teremtőm,
jaj mindjárt meghalok!

Vizet,vizet gyorsan,
nyugtatót,nyugtatót!
Mi történt,hol vagyok,
élek-e, vagy halok?

Tapogatom magam,
csipkedem a kezem.
Nézzük csak mi történt?
Dörzsölöm a szemem.

Aludtam álmodtam,
rossz álmom lehetett!
Ami így felkavart,
majd megölt engemet!

Most már jól emlékszem,
rémes volt az álmom!
Hogy ily rosszul lettem,
most már nem csodálom!

Kínok,gondok,bajok,
üldözőbe vettek!
Akár hová bújtam,
ezek csak követtek!

Legyőzhetetlen

A gondok indái,
körbe fonják nyakam!
Egyre szorosabban,
amíg megfojtanak!

Törvények,szabályok,
gyűlölet,megvetés!
Mind kínoz és gyötör,
Ez lenne hát a vég?

Ezért születtem,
ezért dolgoztam?
Ezért küszködtem,
rabszolgaként haljak?

Szabadon,vidáman,
gondok nélkül élni!
Megfogom én Uram,
megfogom ezt érni?

Hiába szorítják,
rabláncok testemet!
A lelkem égbe szál,
győz mindenek felett!

Lélekrabság

Fogságba estem az elmém áldozata vagyok

Az emlékeké, amelyek távoliak vagy épp fiatalok

A rabság láncai szorosan ölelnek

Szabadulnék innen, de nem hagynak, de nem engednek

Kilátástalan vergődés, ezek lettek a mindennapok

Hosszú verejtékes éjszakák, sötét ijesztő hajnalok

A hangod fülembe cseng, a szép szavak égetnek

Mint a tűz a testnek, ez egy máglya a léleknek

Erőtlen próbák, gyengeség jellemez

A hit a remény csak illúzió, mindent megmérgez

A lassan gyilkoló magány a szívembe hatol

Nem látom a fényt, vakon keresem, de túl messze van túl távol

Néha kis hajó vagyok az óceán vagy a világ tetején

Néha egyedül ordítok a bábeli zűrzavar közepén

Nem ért meg senki, és én sem értem Őket

Más nyelvet beszélnek, ők a valódit én meg a szépet

Elindulnék, szakítanék láncot, rácsot törnék

De egy hang talán, a hangod talán visszahúz, mint egy örvény

Visszahúz a mélybe és a valóság fojtogat

Hullámsír a sorsom nyelem már a habokat

Nincs kiút végleges a börtön, amit nekem szánt az Isten

Gyötör a képzelet, elfogyott a jövő és már hitem sincsen

Vadul rángatózik, a test a halál bábozik vele

A lélek könyörög a végért, szabadulást remélve

Pillanatnyi nyugalom az ördög nem táncol már

Azután a keserű ébredés hogy semmi nem vár

Üres lettem belül eltűntek az érzések

Hálát adok itt a vége, újra elhiszem, többé nem szenvedek

A gonosz vigyorog megint reményt ad, lelkem talán vigaszt talál

Bedőltem sokadszor és ráébredek, a szabadulást úgy hívják: HALÁL…

Kui János

 Egyedül

Hömpölygő, zavaros, népes tó vizében
születtem, fürödtem is benne naphosszat,
éjszaka testem a nyugalmat kereste.
Reggel, mikor mások csónakjukba ültek,
és nagy reményekkel indultak halászni,
visszahúzódtam, de parton nem maradtam,
a tenger vizében lubickoltam inkább.
Jól viseltem magam, olvastam, tanultam,
a tó emberei megcsodáltak engem.
Nem figyeltem rájuk, tőlük elvágyódtam,
én csak azt akartam, hogy nélkülük éljek.
Elkészültem, csónakom kivitt a partra,
s eljutottam oda, ahová akartam.

Egy jó pár év távollát után ismét vettem a bátorságot hogy újra visszatérjek a kis közösségbe :) Hamarosan majd verseim közül is fogok feltenni újakat . Remélem még mindig szívesen fogadjátok, a hosszú távollétem ellenére.
Üdv és szép estét,
Dóra

Ködszűrke, csillagtalan este

Budáról elindultam Pestre

Koromfelhő mögül a Hold előragyog

Szívem ritmusára cipőm kopog.

Kőveken csobban, siklik tova,

hallom alattam dalol a Duna.

Keringő dallamára cicomázom léptem

Előveszem halványuló emlékem.

A felrobbantott híd történelem lett

Új szelek fújnak a Duna felett.

Alattunk a mély, új híd kellene

ami magyart magyarral összekötne.

Végre egy úton menetelne a nép.

Pénz embereket nem választna szét

Ily gondolatok költöztek fejembe,

míg Budáról átballagtam Pestre.

Ne add el a lelked, ne szórd szét a szived,
úgysem nézik kutyába sem, bármit tehetsz.
Kisujjadat nyújtod, s bekebelezik karod,
színjátékkal kápráztatnak, te ezt fájlalod.

Sajog tőle mindened, ha öklöddel asztalra csapsz,
hisz nem hála, de kaján vigyor, mit a jóért kapsz.
Kemény ököl lehet, hogy nyugtat s  perc mentén segít,
de ha távol áll a szeretet, az egész mit sem ér, csak hevít.

Miért nem hull tápláló szó termő talajra?
Miért kell erős vizet önteni a garatra?
Miért veszik az intés messze-távol tőled?