Oktondi

.

Oktondi kis nyulacska szalad,
Keresi-kutatja a kertek alatt.
Talán meg is leli, mert kell neki.
Óh, meg van, kurjant jó nagyot,
Beleharap, de jókedvű vagyok!
Enyém a földön minden mi jó,
Répa, retek, káposzta és mogyoró.

Csukott szemmel is téged látlak,

A hold fényében, verseim sorában.

Lágy vagy mint a tavaszi szellő,

Nyugtató, arcot melengető.

Csókod mámorító mint a bor,

Elmém s testem neked hódol.

Menny s pokol ha létezik olyan,

Lélek a lélektől nem válik el soha.

Szavakra hangszerelt

a szerelem,

dalolj!

Hadd follyon belőled

az érzés.

Ne zárd össze ajkad,

beszélj!

Figyelek rád,

mesélj!

Feszíti oldalad szíved,
együtt fájok veled.

Hozz egy csipetet álmodból

megértelek.

Míg olvasom versed

én is szeretek.

Nézz!

.

Nézz a vézna lombtalan fákra,
Ordít ágaik közt a farkasok szája.
Velőt rázó sikoly; mindent betölt,
Eget, földet, s közte a sivár mezőt.
Megremeg, reszket, foga vacog,
Bizony, egy szánalmas ember  van ott.  
Ereje, büszkesége mind oda lett,
Rájött: - nem számít más csak a tett.

Verseimben a szavak, a sorok keresik egymást.

Keresik azt a dolgot ami tökéletesé teszi őket.
Ezt keresi mindenki ,hogy tökéletes legyen

Ebben tökéletlen,  zavarodott világban .

Verseimben a szavak, a sorok magányosak.
Nem találják meg saját   társukat .

Elveszve, elfelejtve élik minden napjaikat

Mivel esélyt nem kaptak ,hogy változtassanak.

Verseimben a szavak, a sorok szenvednek.

Elfordulnak tőlük kikben bíztak.

Ősz fonódik rá a tájra,

Kibomlott a felhő haja

Csordogál az eresz alja.

Levetették a lombruhát

Kopaszra vetkőztek a fák

Eső mossa az út porát.

Felhők táncolnak felettem,

Keringőznek, lassan szépen

Vadlibák húznak az égen

Az est hamar rámfeketül

Kialszik a Napban a tűz

A tücsük már nem hegedül.

A föld szája  párát lehel

Fázósan ébred a reggel.

Fagyos kedvű a november.

Látom éjjel az arcod,

Átkaroltam kezeimet tartod.

Tébolyult mindened bennem ég, 

Lassú testedből árad a melegség. 

Akaratom utánad könyörög, 

Könnyeimet apránként föltöröd. 

Vér és holttestek merre csak nézek,

Csonton lévő húsból lakmároznak a férgek.

Szemem medréből nézem a világot,

És csak sírhalmokat látok.

Gyertya lángja rég nem éget,

Csont halom a puszta létem.

Szívem ritmusos dobbanása helyett,

Egy tompán szóló hang zeng.

Rá gondolok és olyankor az idő megáll,
S azt képzelem ,hogy mellettem áll.

Bár nincs itt , de érzem könnyű karját,
A lélegzete melegét, szíve ritmusát.

Én mindenben csak őt látom,
Haragos szélben, bájos álmot.

Ne félj, hisz én melletted állok,
Bús könnyedből, derűt varázslok.

Bürü

Nádszál magaslik, s alatta víz,

Nevetve súgja ajka: csíz...

Sárga törékeny teste rőt arany,

A pocsolyából kipislant egy varangy.

Bár homoki brenyusz vagyok,

Azért egy kövér legyet itt bekapok.

S a nádszál bólit, ezt jól tetted,

Hogy a kövér legyet megetted.

Káprázatos tett volt: elmondható,

De juj, jön egy vontató hajó!

S a kapitány kiállt: hahó!

S a nádszál durván: tahó.

Hullám jön, hatalmas gyürű

Kis híd, amolyan bürü.