A homokórába kényszerített időt

Fejreállíthatod, a múlt vissza nem jő.

Fejtsd le magadról szomorú ruhád

Ereszd szélnek sérelmed, gondolatát

Ünnepelj, habzsold a víg perceket

Símíts el felejtéssel  a fájó sebeket

Válladra terül őseid minden bűne

Cipelned kell, nem szabadulsz tőle

Vágyott  új viágot csak úgy teremthetsz,

ha bűnt meg bocsájtva, nyújtod kezed.

Valamit együtt lehetne már tenni,

A békét kellene magadban felketeni.

Sötét felhőbe burkolózik a Nap

A csillagok megfakultak, nem világítanak

Mig Föld képes elviselni az embereket

addig itt és most kell cselekedned

Nyugtalanul feszít a üresség

Meddig tart ez a tétlenség?

Egy sötét, fázósan reszkető, téli hajnalon születtem én,

Mikor a rövid nappalokat gyorsan felváltja a hosszú éj,

S fekete leple alatt hófehér takaróval borítja be a világot,

Az ébredő reggellel az ablakodra fest csillogó jégvirágot,

A tél egyik gyermeke lettem mikor-e földre születtem,

Mikor sétálok a hóesésben, minden bánatom elfelejtem,

A táj békéje elvarázsol, s a gond egy percre messze száll,

S mikor egy hajnalon elhagysz, a lelkem Téged visszavár.

Szeretem

Szeretem a szemed

Szikrázó fényét,

Szeretem a szíved

Szerelmes rímét.

Szeretem a szádat,

Ha csókol,ha nevet,

Szeretem a karod

Ha ölel,ha vezet.

Szeretem a lábad,

Mely karcsú és kecses,

Szeretem a hangod,

Selymes és kedves.

Szeretem az egész

Életem veled,

Boldogság a szívünkben

Csak ezekkel lehet.

Hárman állnak a színpadon

.

A tömeg éljenez, tapsol, ordít,
Egyikük fentről a falkára sandít.
A népség zöme tudja, statiszta
Bár akad közte néhány fasiszta.

.

Mellette már rezsóra ült társa,
Hallik a csőcselék üdvrivalgása.
Szemet-szemért – kiállt valaki,
S, üvegszemét lassan kiveszi…

.

Éjjel és nappal, nappal és éjjel,
Hazudtunk, de soha nem kéjjel,
Mert, én őszinte, s igaz vagyok,
S, a visszhang: …gaz vagyok, gaz vagyok…

.

Játszani már nem akar,

fa-vonót tör a zenekar

Leint a karmester pálcája,

falsan szól a nyár muzsikája.

A  rokkerek már haza mentek

komoly zene kell az "embereknek"

A fellépők helyet cserélnek

új dalt játszanak a zenészek

Neszt játszik a levél zörrenése

Altató dal a virágok csendje

Halkan szól az ősz szimfóniája

néhe megreccsen a szél trombitája

Tapintani lehet a hideg csendet

a tél szinpadán nem énekelnek

Csak a jégharang  hív imára,

megszületett az Isten báránya

Átadja helyét holnapnak a ma

vidáman tompol az óév ájszaka

Aztán a tavasz új dalt komponál,

a természet mindig muzsikál.

Egy érzés...

“Egy érzés,mi tombol bennem szüntelen.

Mit ér egy ember,kinek élete bűnös,s becstelen?

Tán megbocsátás és feloldozás a jutalma?

Vagy bűnhődjön,míg szíve dobban,s elfogy

minden élet feletti hatalma?

Mivé lesz az ember?

Mivé változik,ha valamiért belőle a szeretet

és tisztelet eltávozik?

Vajon mi kell,hogy újra jó legyen?

Hogy szíve újra igazul verjen?

Ki az ki elmondja mi a hejes?

A bűnhődésbe taszítás, avagy a megbocsátás

a jeles?

Miért azzal akarok lenni, kivel nemlehet,

miért kínzom ilyen durván a lelkemet?

Már több mint egy hónapja gyászol a szivem,

temetem a boldogoságot, el sem hiszem.

Nem lehet enyém kit mindenáron akarok,

nemfog összejönni akárhogyis kaparok.

Az eszem tudja, már rég vége van,

De a szivemben még mindig az ő képe van.

Nemtelik el úgy nap, óra hogy ne gondolnék rá,

mégsem akar velem lenni, ezért nem haragudhatok rá.

Ő is a kibaszott érzelemcsapdába esett akár csak én,

De ez nem vígasztal engem sem, hogy szenved a kedvesem.

Hét év után is

Felnézek a csillagokra,

Elgondolkozom nagyon.

Tényleg boldog voltál

Az elmúlt hét évben vajon?

Vissza nézve szépnek látom,

Még,ha nem is vagy mindig mellettem,

És örülök,hogy szívemmel,

A te szívedben élhettem.

Vágyakozom sok hét évre,

Amit veled tölthetek,

Most úgy gondolom ez életben

Biztos veled élhetek.

Továbbra is legyél nyitott,

Megosztom szerelmemet,

Hisz életemnek értelme,

Hogy téged szeresselek!

Naplopó

Ingyen él a naplopó,
Nem bánja, ha hull a hó.
Nem érdekli, ha fú a szél,        
Orkán, sem a forgószél.
Cipeli gondját, ami nincs,        

Víz tükrén fátyol-táncot jár a fény

Körbejár, átölel hívogat a mély

Halk suttogással rámköszön a múlt

Köd lebben, ragyog a megfakult

Emlékek kűtjába merítem korsómat

Színültig töltöm kristály poharamat

Áttetszőn csillan sejtelmesen

Csillagragyogás kék szemedben.

Látok benne szerelmes csókokat

Örömök könnyét, síró fájdalmakat

Tenyerembe zárom az emléked

Nem engedem, örökké enyémek.