Budapesti maszlag,
mi magával sodort
egy nyári nap!
Vizelet és izzadságszag
üti meg az orromat!

Visz a tömeg!
Hiába!Állok ellen.
Fellöknek s eltipornak,
Rossz irányba
sodornak.

Hajléktalan kéreget,
nincs nálam egy penny se!
Én is épp,hogy
csak nem éhezem,
nem,hogy még,
ha lenne is,
Neki adjam
alkoholra!

Könyvtárba indultam én,
a pesti utcák mezején,
de a maszlag elsodort,
kocsmába kötöttem ki
éjjnek-idején.

Eláraszt a füst,
szar zene szól!
Mire föleszmélnék,
nem tudok,mert
hol ez fizet,hol az,
már mindegy,
elnyom az alkohol!

Móricz János kutatásainak múltja, jelene és jövője (avagy az aranykori tudás iránti sóvárgásunk csapdája) – Előadás

Előadó: Varga Zoltán

43 éves geológus, a Móricz János Kulturális Egyesület elnöke.

Egy különös verses kötet

Egy verses kötetet olvasok elmélyülten.

Gondolatomba minden egyes szó bele hasit.

Ami lelkem mélyéig hatol bele.

Szívem bele remeg szavak alatt.

Lelki állapotom hasonlatossága.

Találkozik az író lelki világával.

Annak az én világom kifejezésével.

Érzések minden egyes rezdülésével.

Minden verséből áradó szomorúság.

Soraiból kifakadó szenvedés.

Tenni akarás gyötrelmei és kínjai.

Tehetetlenséggel való találkozása.

Egy sárba taposott féldecis üveg, egy sárba taposott élet,

Szögesdrót borosta keretbe zárt keserű mosoly, megfáradt testbe szorult lélek

Mohó kortyokkal legurított feles, bár tudni véli, hogy ez is, mint más egyéb

felesleges

Az értelem ködös, öröksége az a pár foszladozó emlék

Aztán azon is túllép, mert ilyen út, a nincs kiút

Feledni, vagy feladni, dereng benn a kérdés

Felemelő, vagy tán lealacsonyító érzés

Nem tudhatom,

Megyek az utamon

Valaki felnevet,

Tán, éppen most tipor a sárba

Egy másik féldecis üveget

Gyújts egy gyertyát azokért,
akik nincsenek itt,
kiket a halál szele
messzire elvitt.

Gyújts egy gyertyát
azokért, kiket úgy szerettél,
s kiket szíved mélyén
kincsként rejtegettél.

Gyújts egy gyertyát azokért,
kiket megsirattál,
kiktől az életben
sohasem búcsúztál.

Nevetek vagy sírok

Sír a szemem nyomorúságtól.

Sír a lelkem szenvedéstől.

Sír a szívem fájdalomtól. 

Ha nevetek mért sírok.

Akkor mindegy, hogy mért sírok.

Egy hangúan-egy formán.

Boldogságtól-bánattól.

Örömtől-gyötrelemtől.

Vidámságtól-szomorúságtól.

Könny hullik szememből.

Könny fakad szívemből.

Könnyárad egész lelkemből.

Csend honol, most csak én őrködöm az éjszakában,

itt ülök a mély sötétben egyedül félhomályban.

Nem félek, elmém fénye őrködik felettem,

nincs semmi más csak egy gondolat  a fejemben.

Elmém egyre csak fárad és álom jő szemeimre,

nehézség ül lábamra és merev kezeimre.

De őrködöm, hiszen álmokat kell védenem,

Vigyázok mindenkire hiszen ez az én életem.

Tiszta elme, ép lélek lakozik az én szívemben

mindent megteszek hogy nyugodt, békés álmotok legyen.

Bukics  Albertné Erzsébet 

         A  SZÍV

  A Szív  kéri: ne idesesíts  engemet!

  Vigyázz rám, mert ettöl függ az életed.

  Ne hajszolj túl, mert az fáj neked.

  A  munka megvár, késöbb elvégzed.

  Ha ezeket mind betartod, sokáig veled leszek

  Kitartok , boldoggá teszem az életed

  jóban, rosszban Veled leszek!

Ne félj Szívem! Mindig figyelek Rád!

Mindig betertom  amit  az életem diktál.

Mi még  ketten nagyon sokáig együtt leszünk!

Az égen a magasban felhők gyűlnek,
S a hűvös szél átszalad át a határon,
A neszek s zörejek csendben elülnek,
S halálos nyugalom lesz úrrá a tájon.

De a felhők felett az erők összecsapnak,
S az istenek kardja éles szikrákat gyújt,
Cikázó villámokat küldenek a harcba,
S a vesztes vére esőként a földre hull.

A szél fákat dönt, s nem kíméli az életet,
S a patak medréből kilépve szalad tova,
Egy széthullott fészek úszik a víz felett,
Ki egykor benne élt, már nincs otthona.

Hűvös szellő szalad a kertek alatt,
S egy fáradt levél lassan a földre száll,
A hajnal apró könnycseppet fakaszt,
Mert itt az ősz, s lassan búcsút int a nyár.

A reggel sápadt fénye lassan jő,
Az éj sötét, fekete leplét nehezen űzi el,
A nappalok fénye csak derengő,
S kabátot, sálat vesz, kinek menni kell.

A fák színes ruhát öltenek magukra,
S lábam alá szőnyeget terít a sok levél,
A természet álomra készülődik újra,
De, ha eljön az idő felébred, s visszatér.