Júliám

Neved napján neked mit is mondjak?

Szívem kincses kamrájából lelkem,

Mondd én Júliám, el mit is lopjak?

Minek örülne szíved,szerelmed?

Mondd hová szeretnéd hogy repítsem

Szép,tündéri csillogó lényedet?

Milyen magasra szállnál én velem?

Hogy lényed ne töltse be semmi más,

Csak szerelmes, őrjítő érzelem?

De ne is szólj most kérlek semmit se,

Csak engedd,hogy lelked a könnyű szél

A felhőn túl, az égig repítse!

Ott téged a tejútra fektetlek,

S millió csillagnak szerelmünkről,

Egy szép, édes álomról mesélek!

Öregszem?

Ideje az öregségen gondolkodni
kezdek lassan megváltozni.
Egyre többször arra riadok
hogy a gyerekkoromról álmodom.
Morgós vagyok, zsémbes, fáradt
nem értékelem a tréfákat
ha nem alszom ki a nyolc órámat.
Néha elfelejtem, mi is volt a múlthéten
ellenben, a gyerek csínyekre jól emlékszem.
kamaszkorom nyaraira, az Orfűi táborokra.
Talán az is biztos jele?
Változás állt be a merevedésembe.
Ami tíz éve, még öl alatt volt kemény, sudár
az most derék tájon, már fáj csupán.

Krancz Béla
Miért nem lettem őstermelő

Túlléptem az ötödik X-en
a nyugdíj felé közeledem.
Arra gondoltam tehát
lassítanám a munkát.
Bele vágnék valamibe
egy másba, kényelmesebbe.
Most, hogy itt vagyok
a családtól távol
nem messze a határtól.
Bele kóstolnék valami újba
nos, kezdődjék a kalandtúra.

A hagyomány azt mondja
aki szelet vet, vihart arat.
A nagy ötletet ez adta
és indított el arra
hogy bele vágjak a kalandba
paraszt leszek nemsokára!

Csillogó víz tükrén fénylik meg a hold,
Szél süviti az apró édes csókod.
Szalad az idő, a csillagók ˇkialszanakˇ 
Nyugvásra tér az egész ˇAlkonyatˇ 

Érints meg édes hajnal,
Altass el mély álomba.

Rózsakertben ébredjek majd fel,
És az illatok nyugtassanak meg.

De az idő gyorsan haladt,
A Rózsakert kiszáradt.

Felkeltem a kopár helyről,
A agányos érzéstől.

Szemekbe zárt titkok,

lélekfolytogatók!

Meg nem történt csókok,

fosztogatók!

Feledhetettlen érintések,

törékeny testek.

Suttogott szavak,

megfosztottak.

Hallatlan sikolyok,

sötét nyári éjjelek.

Megszűnt létek,

Értéktelenek.

Sokan vagyunk,

mégis egyedül...

Rejtett világunk

keserű!

 A Városunk régi kerekkútja, életem szép emlékét őrzi,

még ma is boldog gyermekkoromat felidézi.

Pajtásaimmal a kútnál oly sokat játszottunk,

ugráltunk,pancsoltunk,vagy bújócskáztunk.

E a hely volt ahol kislányként nap mint nap

többször megfordultam,két nehéz kopott kantával

Nagyanyámnak, a főzéshet vizet hordtam.

Mikor oda értem, mohón ittam a csapról,vagy kezemből

a hűsító vizet,és a víz cseppek mint ezernyi buborék,

szanaszét fröccsentek.

Mert az éltető víz, szomjamat hamar eloltotta, a

zümmögő méheket is sokszor inni,oda csalogatta.

Legyen az Ő nevéhez méltó a költészet,

mert versek-írása mára tömegcikké lett.

Van ki szépirodalmat sohasem olvasott,

fakanál és kapa helyett tollat ragadott.

Silányka "műveit" futószalagon gyártja,

ujja odaragadt a klaviatúrára.

Nincsen vége, se hossza a szómenésének,

betegen vág neki a Parnasszus-hegyének.

Hiszi ő attól költő, mert verseket kreál,

doktor lesz egyszer, ha kín-rímekkel operál.

József Attilánk sírjában is feljajdulna,

ha látná ki rakja magát piedesztálra.

Csillagos az éjj, bújdosik a hold, alszanak a lelkek. Halkul már a tücsök hangja, s lassabban csorog a kispatak is. Nesztelenül ma még utoljára, a király az erdőt járja, meg bizonyosul, hogy mindenki álmodik-e már. Majd haza ballag ő is, a bagolyra bizza az erőt, ő egyedül éberen figyel mig más álomba szenderül.

Alszik a rét, az erdő, a folyó meg a kis tó, de egy lélek, ki egyedül jár már, nem alszik még. Figyeli a tájat egy magas szikláról, viggyazza az erdőt a magas távolból.