Ünnep-kor

Torkom kapar,

Bent-rekedt a zsoltár.

Kitaszít a testem,

Szívem holt-ág.

Nyújtom karom,

Elér a menekvés.

Ott várna a mélyben,

Egy ölelés.

Köd száll a földre, s zord hideg marcangol,

A rettegés démona te rád les az ablakból

A fél sötét éjszakán fekete fellegek vonulnak..

A vérvörösen izzó telihold orcáján.

Véres háború készül a keresztek már állnak,

Fekete angyalok vigyázzák az álmod...

S az ágyadról ők fel nem szállnak!

Halk nesszel s viszolygó bűzzel jelzik itt létüket,

S csak a megkésett hajnal toloncolja vissza megkínzott lelküket!

Kinn ülök a ház előtt,

 a csillagokat kémlelem.

Arcod lebeg előttem,

vagy csak a fény játszik énvelem?

Gyönyörű ez az égi kép,

ahogy lágyan mosolyogsz rám.

Újra lüktet testemben,

hogy van aki engem hazavár.

Selymes szellő simogat,

mintha csepp kezed érintene.

Nem csupán én akarom,

az ég küldött el nekem.

Erős bennünk a vonzalom,

mely minket szorosan összeköt.

Felidéztem milyen volt,

mikor itt álltál szemem előtt.

Sóhajaink összeértek,

osontak az ég alatt,

Nem hallatszott semmi nesz,

csak édes, szerelmes szavak.

                                               te vagy!

Te vagy az egyetlen, te vagy a minden,

Te vagy a nap mi melengeti szívem,

Te vagy a reggelem s te vagy az éjem,

Te vagy a gyógyszerem, vagy talán a mérgem!

Te vagy a gyilkosom te vagy a meg mentőm

Te vagy a csillagom az éjjeli temetőm 

Te vagy a virágom az ételem italom,

S te vagy a poharam, mely utolsó kortyát én ki nem ihatom !

Egy lány ki nagyon szeretett élni,        

de nem akart tovább már félni,

elment közülünk,

s felment a mennyekbe.    

Nincs többé fájdalom,    

mi kicsi szívét nyomja,                           

Megpihen a teste végre...,

örökké  egy sírban....

Mint a nyári zápor után a fák leveleiről lehulló eső cseppek ,

úgy csordulnak most szememből a könnyek .
Bár szeretném ha nem csak mint a patak csordogálna!
Zúduljon törjön ki mint a folyó a tenger torkolatába.

akadályba ne ütközzön töltsön meg medreket !
facsarja ki a szívből a sérelmet az összes gyűlöletet!

Majd mikor kiapadt mi belűről kínzott,

szárítsa fel arcom a nap mely hatalmasra hízott.
Csaljon mosolyt ajkamra s szemembe újból könnyeket.... 
Mert ki megbántott most a bocsánatért epeked.

          A kapu nyitva

Lézengve lépek, megöl az unalom.

Irtóra elegem van, az életem iszony.

Nagyot lépek előre, aztán kettőt hátra,

Dölyfős szívemet már a halál várja,

Azt hiszem, nem sokáig leszek árva.

Lepereg az utolsó könnycsepp arcomon,

Ijedezni most már nincs semmi okom.

Nézem az utam, mely a pokolba visz,

De sima, de nyugodt, mint a fagyott víz.

A kapu nyitva, gyere, gyere! De pisszt!

Lelketlen Világ

Lélektelen Világ, benned mi az Ember?

Elmúlik minden, s ő csak bolyong benned.

Ténfergő léptei, botladozó tette...

Így, vajon az Isten erre teremtette?

Céltalan életek, csak bűn, ami vonzó!

Ide jutott a Faj, egy kihaló torzó...

Anya, apa! Elfeledett két szó...

 Halálmadár

Lidérc rikolt a kormos,setét éjben,
Ijedten rezzenek a menedékben.
Nem, még nem lehet itt az idő!
De igen mégis, mégis értem jő.
A halálmadár jelzi: itt van az idő!

Lehelletem megfagy, szívem leáll,
Indulok hozzád bódító, édes halál.
Nem akarok mást már csak téged.
Diadalt érzek, hogy ezt megértem.
A halál csontkezét nyújtja értem.

Lépte csendes, ő soha nem siet,
Ilyen esetet látott már épp eleget.

Virágszép anyád lágy öléből

világra jöttél kis Virág,

indulj utadon, Isten segítsen az ég csillagport szórjon rád.

Életed szeretet kísérje,

majd tied lesz a nagyvilág

kacagj, sírjál, nőj gyorsan nagyra,

hozott az isten kis Virág.

Oly csepp vagy s máris megcsodálnak-

te könnyből, vérből érkezett,.

apró lényeddel, kis szíveddel

most kezdted csak az eletet,

s mar minden más lett-

anyád aggodva lesi alvó lélegzeted

kobold apad is felnőtté vált

majd mesél neked szépeket

Dalolni tanulj majd anyádtól

apádtól táncos lépteket,

szeretni állatot, virágot

álmodni víg tündéreket.