Hit

Hiszek minden jóba szépbe,
hiszek a reménybe.
Hiszek anyám simogató,
remegő kezébe.

Hiszek mindenbe,mi jót hoz,
nem árt embereknek!
Hiszek a bölcsőben ringó,
síró kis gyereknek!

Hiszek minden szót,mi igaz,
mi szívből jön fájón!
Hiszem hogy amit álmodunk,
valósággá váljon!

Hiszem hogy majd eljön egyszer,
olyan világ béke!
Amelyben a nemzeteknek,
az ember a lelke!

Se nem sötét, se nem fényes

egy-két igazítás, itt ott még nyes

néhány tövist, hadd legyen ékes.

Kétes ábrázolásmód lett torz jelleme,

belül szikrázik, mégis szelíd a külleme,

úgy érzi ráfázott, hisz mit sem tehet ellene.

Tudja jól, végzetesen determinált,

ezért egész lénye válaszokért kiállt.

Miért lett oly más?

S megremeg az identitás.

Miért nem lehet egy a sokból?

A kirakós egyszerű darabja,

mely semmit sem fontol

s nem magányának keserű rabja.

Kényúr

Ó, az idő kényúr

Kemény kézzel meggyúr

Testet, lelket

Nem kímél

Mindent megad, mit kimér

Kíméletlenül, s nem véletlenül

Kérhetsz

Sírhatsz

Ígérhetsz

Nála semmit nem érhetsz el

Ha ódáz is, visszatér

Nem követel, nem is kér

Elveszi, mi neki jár

Ne tiltakozz, úgy is kár

Mire szólnál, messze jár-kel

Lelketlen

És

Kíméletlen

Kemény kézzel összegyúr

Hisz, az idő kényúr

Apám nem volt

nem volt gazdag ember

az milyen, hogy valamit

megemelni

és  valaki nincs is már

és mostanában  a ló jut eszembe

a ló és ló ló és ló

az ember szenvedélyének

jelképe a ló

a lovat egy lovat rajzolni

amolyan pótcselekvés

és én biza' sokáig rágtam ám a

körmeimet

hogy hajat téptem-e???

és  valaki nincs is már

és lezuhansz

és látod, hogy

minden olyan

olyan úgy tökéletes...

és ezek után mit

mit mondjak???

és kiszállnak a

sok  autóból

tudod miután

meg volt az ugrás

és bizony ez

olyan gyönyörűen rémes

és te láttad-e már

magad kívülről????

Sár, láp e költemény,
Melyben térdig gázolok untalan,
Boldogan nézek az égre fel,
Mégis sírva forgatom tollamat.

Írok a hazámról hazámnak,
Ismerjék meg az emberek,
Tegyék azt, amit lehet,
Mit e tollforgató nem tehet.

Lentről írom a nagyoknak:
- Nézzétek mi itt maradt! -
Sárba tiport emberek,
Düledezeő házfalak.

Könnyes szemek mindenütt,
Hazafias szülők sarja,
Kik vérüket adták e földért,
S kiket eltemettek romjaink.

Róluk mesél minden épület,
Dalolnak róluk a dalnokok,
De ha nem nyitjátok ki szívetek,
Ti bizony semmit sem hallatok.

Mikor eldobnak, mint egy használt zsebkendőt,

Eldobhatod te is a sok szép esztendőt.

Bánatod zápora napokra elered,

Sok fájdalmas könnycsepp arcodon lepereg.

Lágy tavaszi szellő felszárítja mindazt,

Mit egy régen elfeledett személy fakaszt.

Még fagy van, sötét van. Tél van. Megriaszt.        

Egyedül várhatod a megváltó tavaszt.

Ha majd egyszer eljön, megérint finoman,

Szíved a szerelmek terére kirohan.

Boldogan telnek napjai új társával,

És élnek örökké Isten áldásával.

Képzavar

.

Zavar,  a sok kép zavar,
Hogy mit is akar?
És persze mit takar.

.
Kiszállok a sok autóból
és kihúzom lóval a tóból,
már persze, ha beleesett.
Beleesett? Így szenvedett balesetet?

.
És este lett!
Szól a balett,
Már persze a zene,
A sziklákon ugrik egy zerge,
Tán kerge?

.
A Tv lám erre jó!
Süllyed a hajó.
Csók, kapaszkodás a szalmaszálba,
de tudjuk mindez hiába,
Már megírták a forgatókönyvet,
mely kicsalja a könnyet.

.
És ha mégsem sírsz, a statisztika,
azt közli, hogy ez slamasztika!

két szív két lélek egybe forr ma végleg,

két szerelmes pár  kik annyit szenvedtek,

egymásra találnak ma végre,

egymásra a sötétben hol régen együtt féltek,

féltek a haláltól,

s hogy  nem találkoznak többet....... de

szerelmük végre  valós és már nem félnek,

a haláltól s hogy nem találkoznak többet,

mert két szív két lélek egybe forrt ma,

az örökkévalóságba végleg....

Szívem régen üres

Borzalmas nélküled.

Visszatérnek képek,

Még szeretlek téged.

E szív már lakatlan.

Ah, kimondhatatlan

Mennyi sok szenvedés

S még ez is oly kevés.

Bárcsak egyszer újra

Dalunk újfent szólna.

Csak bocsájts meg nékem

S tiéd egész szívem.

Sárgulva hull földre a fák levele,
Finoman ringatja Szeptember szele.
Engem egy Tündérke ringat álomba,
Szerelem tüze lobban a távolba.
Hallom lassacskán lopakvó lépteit,
Megőrült szívem feszíti ereit.
Apró szikra elsöprő tüzet lobbant,
Szívem fejemben, agyam helyén koppant.
Nem gondolkodom, szívem visz előre,
Csalódás vagy szerelem lesz belőle?