Szúró tövisek mik átfonják szívem,
Lelkemet perzselé az átkos láng íve.
Fájón és búsan jajjogok némán,
Úgy érzem elhagyott Ő s nem kellek én már.

Nem kell a szerelmem,ölelésem,csókom,
A legfinomabb érintés,ezernyi bókom.
Lángoló szerelmem,lángoló szívem,
Szerelmes szavaim,gyengéd ölelésem.

Halld meg a sóhajom! Szívem minden rezdülését.
Lelkem minden pendülését,
Lázadó szerelmem lüktetését.

Érezd és értsd meg azt,hogy
Nekem Te mit jelentesz!
Ne old fel békjóim!Egy börtön vagy,hát ne eressz!

Mostanság elég sokat gondolkodom az élet annyi dolgán.
Ott állok fejben a jelen,múlt s a jövő ormán.
Oly szörnyű bestia-e három,hogy szinte lelátok torkán,
fejemben a gondolatok mint ezernyi orkán.

Mint egy furcsa színdarab úgy ugrik be a flash back.
Persze akad jó pár emlék mit nem színez be ember.
Van olyan mi fáj,van mi mosolyra fakaszt.
Akad olyan dolog is ami még mai napig aggaszt.

Tekintetem az égre szegezve csak megyek előre.
Engem nem törtek meg,még nem....egyenlőre...

Mit úgy hívnak vég szava tán most vesz előbbre?
Már nem tudom mit szabad,ködbe merültem.
A harc hevében úgy érzem jól kimerültem
de nem mondhatom el magamról,hogy győztem-e újfent.
Hisz új hadak jőnek és új idők főleg, ha elbukom elvesztem
s búcsúzom tőle..

Ismerős gondolat ütötte fel fejét,

Itt hagyni kis hazám minden emlékét.

Feledni a gyötrő múlt minden hajnalát,

Sorsára hagyni az őseink otthonát!

Megrogyott lábammal, csak tűnni innen el!

Szorongó szívemben vérző sebekkel,

Könnyekbe fojtani a boldog napokat.

Így kezdett gyötörni e furcsa gondolat.

Vesztem volna akkor el! Még az elején!

Pihentem volna az álmok mezején.

Beteg testem, ha nem gyógyítja orvos,

Talán nem lennék ott, ahol szenvedek most.

Jönnek a gondolatok, mind girbe-gurba,

Nem is tudom, hogy szedjem őket rendbe, sorba.

Írnék most a hazámról mely felnevelt valahogy,

Otthont adott nekem s ételből is juttatott.

Játszott szívemmel, kínozta testemet,

De tudom még vár, mert szeret ő engemet.

Regélnék Anyámnak, milyen az új világ,

De kitudja mikor látja ismét a kisfiát.

Könnyezve búcsúzott: - Légy erős gyermekem. –

- Menj! Tedd helyre az életed! -

- Drága jó anyám! Messziről üzenem szívednek,

Ne féltsd gyermeked, embernek neveltetek!

Látom a borzalmat, az óhatatlan véget.

A torz világot, s a mocsokkal teli létet.

Marcangoló fájdalmat, véget nem érő gyűlöletet ,

S látom az embert ki életének önként vetett véget

Hallom a kínokat, a lelkek hangos zokogását

Megálló szíveknek utolsó nagy dobbanását 

Szeretteik üvöltését.... a fájdalmuk hevében

S hallom a szavakat  mit... beleírtak a búcsú beszédbe!

Jámbor bárányfelhők úsznak az égen,

Pásztoruk a gyenge déli szél,

A nap sugarait legelik szépen,

És szaladgálnak szerteszét.

Árnyékuk ad menedéket a vándornak,

Kinek gúnyáját por lepte rég,

Szomorú, könnyes szemmel néz a múltba,

Hol elvesztette mindenét.

Rimánkodik egy csepp esőért,

Mint szántó és a föld maga,

Bármit megtenne az életért,

De megbicsaklik halk szava.

Temeti őt már a föld s az ég,

A pásztor hordja rá az út porát,

Szerelme rég a mennyben él,

Nem ád neki senki új ruhát.

                      Szabadság 1

Tíz és százmilliók körmével kikapart

Végre itt vagy de hol

A nagyúri villákban a bankok széfjében

Vagy csak papiron?

Miért vagy foghatatlan

S ezáltal oly nagybecsű

Nem jut hozzád mindenki kiváltképp

                   a dolgos kétkezű

Rablánc fojtogatja azt ki téged kikapart

                belülről csomózott

Egyre szorítóbb láncszemek olyan mit

                Ember rég viselt

S ha elpattannak mentsenek az istenek

            Szabadság mindenki ékszere

Nem vagy te bizsu holmi nyakbavaló

Ragyogj nekik is meglásd úgy lesz a jó

                                            Kelt 2000

                                                   Berényi

                                                           János 

Az alattvaló

.

Talán ez az utolsó menedék,

Talán nem keresnek tovább!

Nem akarom, soha-soha nem,

Szabadnak született az emberi nem.

A főpróbán még nem tűnt fel semmi,

A kutyákat megjelölték, más semmi.

A műholdak vették a ’chip”jeleit,

Járják-e az ebek a városok tereit?

Később ajánlották, ’oldtasd’ be magad,

Így az ’Állam’ megvéd téged, nincsen harag!

A sok-sok ostoba be is dőlt ennek,

S a műholdak tudták eztán merre mennek.

A csecsemőkbe már az eső nap beültették,

Állami érdek, így nem lesz bűnözés!

                       Drága Hazám

Drága Hazám te ezer sebből vérző

        Mikor lessz tusád már a végső

Mikor leszel győztes tiszta szívvel ünnepelt

        Másokkal egyrangú elismert

      Hol fér el benned ennyi fálydalom

      Csonka tested marja ezernyi belső

                          fájdalom

      S infúzió rá cián a tiszai habon

 Közömbösen nézik vonagló testedet

  Nem nyújt feléd senki segítő kezet

 Nincs erőd kérni követelni a tiédet a jogot?