Születésnapomon

Hetven hat év morzsolódott szét
Ujjaim között
Emlékeim kőhalmaza tetején,
Kettétörött
Világom jobbik felét keresném


Hová nyúljak a lényegért még
Nem tudom
Megtalálni mivolt belóle szép
Próbálkozom
És feledem azt mi sallangokra tép


Vagy ami belém égett, mint bélyeg
Ami, ki nem törülhető
Vagy mi felemelt és kemény tények
El nem kerülhetők
Mert velük minden nap együtt élek


Napok, évek, kitudja mennyi még:
Visszanézni van idő
Minden emlék mi velem történt szép
Mit tartsak meg midőn
Az élet, ha vég felé jár, számadásra kér?

I.

Búcsú a töredezett kövesúttól,

Búcsú az útjelzőtábláktól

A sovány járdáktól,

De legfőképpen a kiséri háztól.

Búcsú az udvartól,

A boldog szív örömétől,

Búcsú a tolakodó emberektől,

A közeledő kiséri busz érzésétől.

Búcsú a fáktól,

A bokroktól, a füvektől,

A kiséri levegőtől

Búcsú a haveroktól,

A kisér felé vezető utaktól,

És búcsú a kiséri szerelemtől.

II.

Búcsú a szerelmespároktól,

A kiséri kissebségektől.

Éld,és élvezd amennyire tudod.
Oszd és meséld a gondolatod.
Gyűjts barátot,alapíts családot,
Éld meg a boldogságod

Legyél önmagad, ne legyél színész.
Ne törődj azzal, aki ezért elítél.
Ne kövess bosszút,ne törj pálcát

Ha reszket a föld
és remeg a levegő,
mikor szikrát szór a fény
és minden oly esendő

Ha már fáj a gondolat
is az elfeledett szóra
és nincs miért hallgatni
a súlyát vesztett jóra

Ha elmúlott a vágy
és nincs a létben remény,
mikor üvölt a fájdalom
és nyaldossa sebét

Ha a némaság elcsitul
és visszhangzik a csend,
mikor a jelen lezárul
és a múlt újra cseng

Ha könnytelen a szem
és port kavar a szél,
mikor lehull az össz levél
és a végtelenbe vész

Ha a szív magányos
és szomjazza a halált,
mikor a test kimerült
és nem lel többé hazát…

Ha és mikor lezárni
képtelen,
Versem végére a Föld is
néptelen.

Magas alakja feltűnik a ködben,
hanyag mozdulattal
kutat a zsebében.

Dér szitál hosszú ősz
hajára, leül majd
rágyújt egy pipára.

A felszálló füstben keresi
önmagát s rájön, hogy
múltja köddé vált.

Halkan nyöszörög néma éj
alatt, nemes szívében
fájdalmat takar.

Kinyújtott kezében az éhség
ott szorong, üres szobában
tétlen toporog.

Magára ölti gyűrött kabátját,
közben dühöng, hogy
sírni látják.

Búcsút int kezével hosszan
fájdalmasat s lépte nyomán
a hajnal felhasad.

Őrzöm az érintésedet pedig oly rég érintettél,

S mint puha paplan öleli át magányos lelkemet,

Azt hittem a sors küldött mikor utamon beértél,

Bíztam, ha itt vagy egyedül tovább nem megyek.

De a kimondott szavak némán s üresen hazudtak,

S mint kialvó láng úgy tűntek el lassan a semmiben,

S utamon a magánnyal újra kettesben maradtam,

De bízom, egyszer visszafordulsz s találkozol velem.

A sors küldött, mert azt akarta, hogy megtaláljalak,

S érezzem milyen az, ha az ember őszintén szeret,

Ha rossz volt a világ csak Melléd ültem s hallgattalak,

S megszűnt a létezés, ha Hozzád bújva érinthettelek.

Viola

Világok virága viola,
vélem vak víziónak.
Vándorló vadludak v-je,
válaszra vár.

Véresre vert vérteken,
vér válik vízzé.
Vadlúd, viola, vér,
válassz! vitéz!

Valaha, valamikor
véreztél,
Violával vétkeztél.
Vadlúd  vigyen vidékre
végleg!

Vendég voltam világodban,

vízért virágzó víziódban

védtelenné váltam,válladon

verdesve vidámságom vetted.

Valóságod vétekké vált,

vakon vezettél,végtelennek

vélt viszonyunk vérré

változott virradatra.

Vonyítva viseltem vallomásod,

valami veszett volt

vonásaidban.

Vénséggé vált vonzalmad.