Rejtett kis érzelem,
ami téged itt tart,
becsukod szemedet,
s fogod a kezemet,
ráhajtom a fejem,,
fehér kis válladra,
szeretem,ha lebben
illatod mámora,
te csak fogod kezem,
tétován,remegve,
állsz elmerengve,
s várom hogy fejemre,
csillagok hulljanak,
kékek ,,ragyogok.
Kis tünderke vagy,ki
szórja a fényeit,
simogatod fejem,
s hullajtod a reményt.,
hullajtod szerelmed,
kékesen ,csillogva,
szelíden,mosolyogsz,
úgy ,mint Nap sugara
ragyogsz a mámorban
szájad csak suttog,
pirosasan,édesen,
vadul és szelíden

Kölni

Ölebet ölelni
leányt leteperni
csókot csenni semmi

Ölebet kötni
leányt, ha Kölni
könnyű megölelni,
ha illata kölni.

S a leány, ha Kölni
miért kell felköltni?
Aludjon a drága
nyoszolyám az ágya.

Egyedül

A tücsök hegedül

s, egyedül ledül

aztán felébred

ez a rémtett rémlett.

Miért is hegedül?

Ha csak maga hallja?

Miért olyan balga?

A rovarok alja.

S te miért nem hegedülsz?

Miért csak ülsz egyedül?

Miért vagy oly balga,

Mint a rovarok alja?

Manapság már rezzenéstelen képpel pucolom a vécét,

Ma mégis kiváltotta valami arcom rezdülését.

Történetem főszereplője nem más, mint a kula,

A cím alapján is kitalálhattad volna.

Mielőtt a cselekménybe belevágok,

Engedj meg nekem egy kis elöljárót!

Munkaköröm szerves(!) része,

Hogy nekem kell ügyelnem a wc-re.

Ez nem őrködést jelent nyilvánvalóan,

Hanem elvárják, hogy hetente pucoljam.

Ezúttal a feladatot péntek reggelre hagytam,

Így a csatába éhgyomorral indulhattam.

Házadban jártam
ágyadban háltam
kezedet fogtam
nevedet mondtam
arcodat néztem
karodat kértem
öleljen bátran
töretlen vággyal.

Magamat adtam
hajnalban halkan
szívemet loptad
mindenem ott van
szerelmi vétkem
feledni féltem
álmodni ébren
kárhozni véled.

Ablakomon leszaladó páracseppek,

mint arcomon a könny, lepereg

Mintha látnám anyám gyönyörű szemét

Ébren álmodom? Felém nyújtja kezét

Kívánj nekem jó éjt, mondj esti mesét

Elfáradtam kissé, aludni vágyok

Agyam éber, az eső halkan kopog

Gondolokodom, élek, tehát még vagyok!

 Hello




Halló, Halló poéta társaim
Rég nem olvashattátok irásaim
Kényszerből verse írni nemtudok
Az ihlet azt hiszem egy időre elhagyott
 De verseitek minden nap olvasom
Hála az istennek még köztetek vagyok

Ha-e földre leszületsz, tudnod kell ez csak egy állomás,

Új vendég jön, s egy régi megy, örökre itt nincs maradás,

Van kinek hosszú az út s van kinek rövid, de vége szakad,

S ha az idő letelt menni kell tovább, maradni nem szabad.

Kit itt tartanak, mert félnek elengedni bolyongó lélek lesz,

S reménye, hogy máshol még boldog lehet, a semmibe vesz,

A világ bezárul körülötte, s az útját keresve végleg elveszik,

S az idő örök fogságában egyedül maradva mindenkit elveszít.

Az ég fakókékjén itt-ott még felcsillan a fáradt napsugár,

De lassan búcsút int s a nyár utolsó érintésével tovaszáll,

Hűvös szellő bolyong a csendes álomra készülő kert alatt,

A nappalok megrövidülnek s nyomukban a tél szele szalad.

A hajnal ködpárát lehel, s nedves érintésétől fáznak a fák,

Leveleik csendesen lehullnak, s színes ruhát terítenek Rád,

Kései őszirózsa fejét lehajtja, s szirmán könnycsepp ragyog,

Siratja a nyárnak érintését, az emlékeket, miket itt hagyott.

Ezt a tájat szeretem,

Mert itt születtem.

Ebben a szép Jászberényben.

Szüleimmel elköltöztünk Kisérre,

Arra a szép helyre;

És mégis megszerettem őt!

Ezt a tájat szeretem,

Apukámat nem kedvelem.

Reggel elmegy a kocsmába,

S este részegen tér haza.

Kicsi vagyok még,

De mégis hallom,

Hogy szüleim veszekednek.

Anyukám sír,

Mert apu veri,

Azért, mert apu részeg.

Kicsi vagyok,

De nem szólhatok bele ügyeikbe,

De sírok

És nem veszik észre!

Tízennégy éves vagyok,

És lassan felnövök,

S visszaköltöztünk berénybe

S talán itt maradunk örökre!