Váratlanul tört rám az emlék,
pedig elfolytottam már rég.

Lelkemben vihar dúl
felszínre tört a múlt

Nem akarom fáj
mocskos ez a táj

Mocsárban döglött halak
a fekete felhők alatt.

Mit keresek itt
a mocsok közepén?

Rothadó tetem szag.
Kicsordul a könnyem.

Süllyedek,nyakig ér a sár
levegőt sem kapok már.

Látok valakiket a parton.Emberek.
Vajon miért nem segítenek?

Lehettem vagy hetven éves,
Nem volt bűnöm csak szépségem.
Otthont és menedéket adtam,
Éltem minden évszakban ahogy tudtam.

Nem ártottam senkinek mégis bántottak...
Árnyéka voltam szerelmes pároknak.
Csak nőttem és néztem a napot,

Folynak a fali órák,
Süti őket a sivatagi nap.
Csonka emberi testek
Egymás hegyén, hátán.
Ők alkotják a bálványt.
Van itt még egy asztal
fából készült és barna.
Éget a nap,a sivatag napja.

A gyémánt

Tündöklik a napfényben egy briliáns,

A szén irigyli ezt a tündöklő ragyogást.

– „Hé, te gyémánt, legyél olyan, mint én,

Hisz te sem vagy több, mint egyszerű szén!”

– „De a kevés becsesebb, mint a sok,

Bár igaz, a fekete is szintúgy csillog.

Kemény vagyok, áttetsző és ritka,

Ez az értékemnek a nagyon-nagy titka.”

– A szén kontráz: „amit mondasz mind igaz,

Bezzeg, aki fázik, csakis nálam lel vigaszt.

Sötét vagyok, fekete és egyszerű,

De a mindennapokban éppen az a nagyszerű.”

– „A hétköznapokra mindig jön az ünnep,

Ki nem így él, az szinte már egy bűntett.

Holnap végleg búcsúzom,
Földi életem magam mögött hagyom.
Már nem bánt semmi, béke van bennem.
Mit itt hagyok magamból, csak a jókedvem.

Gondolj rám mosolyogva,

Álmatlan éjszaka  

Kormos, sötét éjjelen,

Fáradtan – álmatlan.

Mérlegelem a létem,

Magányos ágyamban.

Mi lesz veled, te lány?

Milyen lesz az élted?

Királyi-pompa vár, avagy zsivány-silány.

– Ilyetén gondolatok tépnek.

Irányítnám sorsom,

De oly gyenge a kezem,

Félek, hogy elrontom, –

S nem elég az eszem.

Hirtelen, s gyorsan váltam

Gyermekből felnőtté.

Magányosan félve álltam

Életem kezdetén.

Van-e olyan barát,

Ki őszintén segít,

Ha vétek megbocsát,

Ha tévedek, megint?

A nyelvzsenik

A három barát pityókásan sétál,

Szembe velük meg jön egy hékás.

Jól megtermett, „vasalt” az úr,

A három pajtás tőle hasra nem borul.

Kalapjával biccent: ’spekkenzi dájcs’?

Kész a felelet mindjárt: a Simon az ács.

Kérdőn néz az ipse: ’vasz isz dasz hungaris’?

Gyors a válasz ismét: vállalunk munkát is.

Így diskuráltak még egy darabig,

A jó nyelvérzék embert gyarapít.

Van-e amit a három barát nem ért?

Egy kis pityóka kell, – ennyi az egész!

Furcsa pár

Feltűnően csinos az egyik lányka,

A másiktól meg megrémül a bánya.

Az egyik hamvas bőrű, üde és tiszta,

A másik sötétbőrű, koszos kis fruska.

Okos, szép az egyik; buta, s csúf a másik,

Azt, hogy mi lesz ebből, nemsoká elválik.

Kézen fogva jártok, mint a szerelmesek,

Hogy néztek így ki, elment az eszetek?

Az ellentétek igen vonzzák egymást,

Sok évet értem, és láttam már egy s mást.

A feketéből sosem lesz kápráztató fehér,

A fehér-tiszta lányból lehet viszont ledér.

Kékincset rejtő,szép emlék
Lehetne egy mened
Mesélne a múltról sokat,
Idézné a századokat

Csak olvasni a falakat