Eljött az idő,amit már úgy vártál,

     Mert ma a Gimnáziumból elballagtál.

Gyermek voltál még, mikor otthonról elkerültél

    Mára már egy szép, felnőtt Nő lettél.

   Ha valami nem sikerül, soha ne add fel,

Mindent előlről kezdhet az ember,csak akarni kel.

   Szüleid ezidáig féltettek  óvtak, most

   Átadnak egy titkos holnapnak.

Köszönd meg azt, hogy szépen felneveltek,

   Jóban rosszaban Veled együtt sírtak, nevettek.

   Azért dolgoztak,hogy az életed jobb legyen,

Ne szenvedj hiányt testvéreiddel, soha semmiben.

Törölve

Költő soha

Nem vagyok én költő, ezért megtehetem

hogy minden vers, mit írok, rímes legyen

tán semmit sem érnek, mint hitvány életem

mégis kimondhatatlanul fontosak nekem

Tollamból tinta folyik, nem pedig méreg

senkinek nem ártok, senkitől sem félek

minden egyes sorom, mire a végéhez érek

sokkal többet ad, mint én valaha is kérek

Visszaolvasva őket hol sírok, hol nevetek

legbelül talán kicsit büszke is lehetek

míg néha pár gondolatot papírra vetek

nem zavar, hogy igazi költő sosem leszek

Szavak nélkül nincsen   beszéd,

beszéd nélkül nincsen semmi.

A kommunikáció módja 

a beszéd, vagy az írás,

de ha egyik  sincs, a néma 

embernek senki sem érti a szavát.

A néma ember, szegény, csak mutogat,

de ritka az ki érti,  hogy mit  is akar,

Fáradt arcán látszik a kétségbeesés,

mert  senki sem válaszol neki.

Nehéz ma már az emberi kapcsolat,

még akkor is ha van  beszéd vagy írás.

Ma már nem figyelnek egymásra

az emberek, nem értik egymás szavát.

Anyám, ki vigyáztál rám, mikor megfogantam.

Óvtál széltől, esőtől, vihartól, és mindentől.

Óvtál a rossz emberektől, és a szellemektől.

Vigyáztál rám.

Mikor már cseperegtem, és nagyobb fiú lettem.

Iskoláztattál, jót, és szépet mutattál, és adtál.

Akkor is vigyáztál rám.

Már felnőtt lettem, és szeretettben éltem.

Óvó tekintetett engem kísért.

Fentről hívtak, sajnos elmentél, de miért?

Pár sorban Rád emlékeztem.

Már versenyfutással kezdődik az Életem és az épületben ettől függ a létem.
futok egy békáért, de nem egy állatért, hanem egy másikért.
Futok száma tíz, békák száma húsz, de most még nem tudjuk, hogy Ki mit húz.
Már a rajtnál három orrhosszal én vezetek,30 méteren belül 15 ezredet mérnek.

EZ MÁR JÓ

Van már egy békám, s már látom, hogy nem lesz könnyű munkám.
Rám osztottak egy egész raklap lisztet, de még nem tudom, hogy az épületben
hová rakjam az ikszet, hogy kihúzzam a raklap lisztet.

Buborék

Álombuborék, a gyermek szalad,

Az idő gúzsba kötve fogva tart.

Egy villanás, és már felnőtt vagy,

Aztán, aztán már nem is vagy...

Régen volt, tán igaz se volt.

Egyszer az egyik tájon.

Mesében, Hetet hét országon, élt egy gyerek, aki valamikor elhagyott egy kis kereket.

Kerekecske, gombocska mondja a mesében az Anyóka.

Hol ott gurul, hol itt gurul a kerekecske, no leánykám ha megfogod, akkor nemsokára Te leszel a menyecske.

Leányka úgy is tett, és megfogta a kerekecskét, s biz eljött az este, és vele eljött a párja a Ferike.

Leánykából gyorsan lett menyecske.

Összekeltek igen hamar, lett belőle dinom dánom.

Természet lágy ölén
egy pacsirta ül a sziklakert tetején,
egy pacsirta ki várja társa szeretetét,
egy pacsirta ki várja társa kedvességét,
de hiába várja, mert a társa be van zárva
a kisfiú kalickájába
kis idő múlva a kisfiú meggondolja magát
és ki engedi a pacsirtát.

Kiengedte, mert megesett rajta a szíve
pacsirta köröz a háza felett, hogy
elkapja az őt tovább szállító déli szelet,
hogy rászálljon a sziklakert tetejére,
s így a két pacsirta szabadon lehet,
és együtt van végre.

Szeretlek…

.

Ha én lennék az a tulipán,
Akarnám te légy' a hurrikán.

Tárt szirmom rád várna Világom,
Esténként Te csüngnél azon a virágon.

Lopva, árnyékként bújnál át a kőfalon,
Ej! Szeretnélek, nagyon, nagyon!
Némán, szállnánk az égig tova
Nap, Hold, csillagok út-pora.
Élnénk mindig csak egymásért, együtt
Lépünk, s jót sose feledjük.