A szív kapuja

Az égen sok ezer csillag ragyog,
s én mégis oly magányos vagyok.
Szívemben bár él megannyi csoda,
kapuja bezárva nem nyílik ki soha.
Nincs már kulcs mi nyitná
zár berozsdásodott.
Emlékeim hada csendben ott kucorog.
Most egy csillag lehullt,
fellebbent a fátyol,
Szemem lassan kinyílt.
lehullott a hályog
Gondolataim közt kulcsot
kutat szemem.
Talál is ott egyet,
bár rozsdás még is elő veszem.
Zár csikordul,ajtó tárul,
benn fiókok sora ,
Mind-mind reám bámul.
mit akarok s hogyan ?

Út, vesztő

Utam veszélyes, egyenetlen,

de elfogadom amit kapok,

a kártyaparti, bár kegyetlen,

nem kellenek cinkelt lapok.

Látom a fegyverek csövét

mégis tárt karokkal futok,

már hallani az első lövést

tudom, nem sokáig jutok.

Fegyvereim eldobtam rég

testem harcolni már gyenge

pajzsom ózon kék, ölelő ég

lábam fárad de még menne.

Ám én hirtelen megállok

a földre nézek, s az égre

szétlőtt testemről leválok

érzem, megérkeztem végre.

Volt egyszer egy

nagy menő

haja bajsza tiszta ősz

szava halkan

gyengén szól

szerelemről úgy dalol

mint esti langy fuvalat

simogat a fák alatt

minden mondat eltalál

női szívre hurkot ád

álmot hozó szép szavak

boldogságról vallanak

ki olvassa mind hiszi ,

hogy csak őtet szereti

mint éltető napsugár

szava meleg,hitet ád

ám az álom nem való

előbújik a csaló

lépes mézbe benn ragad

női lélek megszakad

testét lelkét odaadó

ki szeretettre úgy vágyó

pénzét ,éltét,vagyonát

feldobná az otthonát

neki adná mindenét

a gyönyörű szavakért

de a szavak csuklanak

hazugságról dalolnak

mert az élet oly igaz

nem  tűri a csalókat.

MESE AZ ÉLETRŐL...

Volt egyszer, hol nem volt, 
Talán igaz sem volt. 
Fiú meg egy leány, 
Úgy imádták egymást. 
Az égről sütött le a nap, 
Ők nem érezték a sugarakat. 
Csak ültek a fák alatt, 
Arcuk egymáshoz tapadt. 
Szájuk összeért, 
De szívükben ott a félsz. 
Lelkük egy és ugyan az, 
Bíznak, mert már csak az maradt. 
Fölöttük ezer madár dalol, 
Daluk nem hallják, 
Gondolatuk, más valahol. 
Beteg a fiú, sír a leány. 
De ezt nem látja senki talán. 
Szemük egymásra tapad. 
Látják-e még holnap ugyan azt. 
Vagy a vég oly közel??, 
Nincs mese menni kell. 
Nap fölé felhő borul, 
A lány arca elkomorul, 
Ne vedd el őt Istenem?? 
Tarts még kicsit én nekem. 
Hisz oly szép és fiatal, 
Élni velem élni akar. 
Vagy ha mégis menni kell, 
Hát mennyünk együtt 
Szépen el. 
Míg ő csendben könyörög 
A fiú reá könyököl, 
Nem bírja már azt a súlyt. 
Mi vállára tornyosul 
Szája súg még Szeret 
De nem hallja senki meg. 
Szíve lassan elcsitul, 
A tájra is csend borul. 
Fejét felkapja a lány, 
Átöleli fiúját. 
Keze táskába matat, 
Üveg csörren, fák alatt 
Szellő lebben, illat száll, 

Két lelket visz most tovább. 
Kicsi gyermek át szalad 
A suhogó fák alatt. 
Oda ér és így kiált . 
Nézd anya Ő alukál 

Mikor egyszer csak,
Meglátod a fényt.
Nem tudod, mi ez s miért.
Minden fáj, lucskos, meleg.
Anyád s te véred bizony ez.
Valaki rángat, pofoz,
Fejedre vizet önt, s motoz.
Aztán jön még valaki,
Orrod, füled törli ki.
De végre végre valami,
Jó meleg az anyuci.
Illata, teste ismerős,
Egyek voltunk,
Még az előtt.
Mi volt, a nagy fájdalom,
Ami eltűnt, hogy,
Hogyan nem tudom.
De karja ölel,
S ez jó nagyon.
Felnőttem én,
Óvott szüntelen,
Segítette, egész életem.
Ha fájt valami, gyógyította sebem.

Áll az útszélén a lány,
Szíve nagyon fáradt már.
Párját várja szüntelen,
Talán egyszer meg jelen.
S lám, cifra hintó áll élé,
Benne ifjú nem szegény.
Ruhája is csupa dísz,
Arcán mosoly, csupa kín,
Szaladna is már a leány,
De a kéz int, netovább.
Eddig tartott szerelem,
El is múlt oly hirtelen.
Nem érti a kicsi lány,
Mit vétet miért, nincs tovább.
Nem rég este nála még,
Ölelt, csókolt-e legény.
Kis kunyhóban, lámpafény.
Benne boldogság, remény.
Aztán teltek a napok,
Nem jön senki, nem kopog.

Isten Fölemel

Járod a földi lét vészterhes, göröngyös útjait,

Erőd sokszor fogytán, de ne állj meg!

Rágják bősz fenevadak az élők csontjait,

Átkoznak, becsapnak, eldobnak, de ne állj meg!

Csorog a démonok nyála érted éjszakánként,

Sorsod, hogy mindent túlélj, s ne állj meg!

Kiben bízhatsz? Ki világít fénylő lángként?

Első versem, remélem jó lett. Kaphatok róla véleményeket? Igazából van egy másik is, csak azt enyhén szólva kifujjolták, így azóta nem írtam.^^

 Vers az igaz szerelemről

 E történet bár régi, s nem is oly érdekes,

 mégis örökérvényűnek hiszem, ez a lényeg, nem?

 Bár tény, mit én hiszek, vagy gondolok gyakran melléjár,

 mégis: talán most máshogy lesz, s senkit nem ér kár.

" Sára, lányom, jöszte! Gyere le, de mostan, rögvest,

 különben nem sok idő, s nem hallasz, csak fél füllel!"-

 hallik a szó lentről, a leány pedig szentül tudva

 hogy mégsem neki szólnak vár, úgy tetszik, hiában.

Ölök. Kétszer.
Kívülről őt, belülről magamat.
Hiányzik valami.

Csorgó nyállal néz rám,
könnyei hullanak,
hazudik a szeme.
Megcsókolnám.

Véget vetek ennek,
megölöm.
Könyörög.
Ha őt ölöm meg
magammal is végzek.

Vége lesz.
Kell, hogy vége legyen.

Csend.

Vége van.

Bábu vagyok,
általad létezem.
Bábu vagy,
én mozgatlak.

Önző vagyok,
a testedben élek.
Önző vagy,
a lelkemben laksz.

A szemed vagyok,
rajtad keresztül látok.
A szám vagy,
mely kimondja a szavakat.

Egy ember vagyunk.
A hazugságod az enyém is.